Fotóművészet 83/2

A magyar fotóművészek szövetsége negyedévi folyóirata
1983 XXVI. .évf. 2. szám 14. o.
Szerkesztik: Bodnár János, Féner Tamás, Gera Mihály, Torda István
Lapkiadó Vállalat

Ady Endre Gimnázium

Modell Divat Iparművészeti Szakközépiskola

Név

Iskola

Kód

Facultas Humán Gimnázium

kt-3

Kanizsay Dorottya Eü. SZKI

115-8

kist-19

Baár-Madas Református Gimn.

115-10???

Leövey Klára Gimnázium és Szakköz.iskola

02-5

112-17

Zrínyi Miklós Gimnázium

Raoul Wallenberg Humán SZKI és Gimnázium

Károlyi Mihály Fővárosi Gyakorló Kéttannyelvű Közg. Szki

Török Ignác Gimnázium Gödöllő

112-16

Kanizsay Dorottya Eü. SZKI

115-9

112-21

kist-20

02-17

Széchenyi István Gimnázium

csnt-13

Ady Endre Fővárosi Gyakorló Koll.

kist-11

Petrik Lajos SZKI

kt-1

Széchenyi István Gimnázium

csnt-14???

02-11

Baár-Madas Református Gimn.

115-12

112-19

02-16

kist-15

csnt-6

Fáy András Közl.gépészeti és Műszaki SZKI

kist-5

112-6

Széchenyi István Gimnázium

kist-3

Modell Divat Iparművészeti Szakközépiskola

csnt-18

Fáy András Közl.gépészeti és Műszaki SZKI

112-8

Dobos C. József Vendéglátóipari SZKI

115-4

Petrik Lajos SZKI

kt-2

József Attila Középiskola és Kollégium

csnt-23

Ady Endre Gimnázium

03-2

Baár-Madas Református Gimn.

115-11

Leövey Klára Gimnázium és Szakköz.iskola

02-8

József Attila Középiskola és Kollégium

csnt-7

Dobos C. József Vendéglátóipari SZKI

Leövey Klára Gimnázium és Szakköz.iskola

02-2

Leövey Klára Gimnázium és Szakköz.iskola

02-3

II. Rákóczi Ferenc Fővárosi Gyakorló KSZKI

kist-7

Széchenyi István Gimnázium

csnt-29

Modell Divat Iparművészeti Szakközépiskola

csnt-19

Ady Endre Fővárosi Gyakorló Koll.

kist-10

112-20

03-8

Magyar Gyula Kertészeti Szakközépiskola és SZI

Leövey Klára Gimnázium és Szakköz.iskola

02-6

Márki Bernadett

03-15

Modell Divat Iparművészeti Szakközépiskola

csnt-22

Kanizsay Dorottya Eü. SZKI

112-15

Kontyfa Gimnázium

112-12

03-10

115-19

József Attila Középiskola és Kollégium

csnt-26

Teleki Blanka Közgazdasági Szakközépiskola

112-4

József Attila Középiskola és Kollégium

csnt-27

Raoul Wallenberg Humán SZKI és Gimnázium

csnt-21

115-20

Déri Miksa SZKI SZI és Koll.

Soós István Borászati SZKI

112-2

03-5

02-14

03-6

Soós István Borászati SZKI

Kanizsay Dorottya Eü. SZKI

115-7

Dobos C. József Vendéglátóipari SZKI

115-3

Dobos C. József Vendéglátóipari SZKI

115-2

Modell Divat Iparművészeti Szakközépiskola

csnt-16

112-14

Leövey Klára Gimnázium és Szakköz.iskola

02-1

Raoul Wallenberg Humán SZKI és Gimnázium

csnt-9

József Attila Középiskola és Kollégium

csnt-8

112-10

Bánki Donát SZKI

03-14

02-15

Leövey Klára Gimnázium és Szakköz.iskola

02-7

Szent István Közg. SzKI

02-10

Arany János Épületgépészeti SZKI

115-15

Fáy András Közl.gépészeti és Műszaki SZKI

112-7

Erkel Ferenc Gimnázium

112-3

Fáy András Közl.gépészeti és Műszaki SZKI

Dobos C. József Vendéglátóipari SZKI

115-6

Leövey Klára Gimnázium és Szakköz.iskola

02-9

Leövey Klára Gimnázium és Szakköz.iskola

02-4

Török Szendike

Modell Divat Iparművészeti Szakközépiskola

kist-2

Teleki Blanka Közgazdasági Szakközépiskola

112-13

József Attila Középiskola és Kollégium

csnt-25

03-3

Széchenyi István Gimnázium

kist-4

Széchenyi István Gimnázium

csnt-11

03-11

kist-18

Kód:CSKT-6
Jelige:Don Gatto, a körlet buzogánya

5.feladat-kép alapján

A függöny és az ember

Mi van a mosoly mögött?
Fáradt fohász a másért?
Vagy vágy, bénult vágy
Egy elfeledett vallomásért?

Mi van az arc mögött?
Meddig a maszk, s honnan az ember?
Hol vágja el a nyugtalan partot
Önmagától a tomboló tenger?

Mi van a szó mögött?
Hangfüggöny fedte dülöngő díszlet?
Jégmező, mi a hazug hőtől
Lassan végtelen víz lett?

És a tekintet mögött mi van?
Örök trónviszály, bús belső harc,
Hol a holtakat majd elfedi
A szó, a mosoly s a koporsó-arc.

kód: csnt-5
jelige: milestuba
4. feladat

Most sem

Szürke taxi gördül csendben, nesztelenül, elveszetten.
Utasának életének nincs eszméje, nincs alapja,
Barátja sincsen, csak egy, a Holdnak sárga óralapja.

A pusztulásnak ősi őszi városában, szürke panziószobában
Annyit élt a szürke kéjnek, apró öröm törmeléknek.
Csak gyönyör után kutatva, érdeklődést nem mutatva annyit rótta őszi parkjait,
Utcasarkon meg-meg állva, várva, hátha arra járva megkaphatja bárkitől is, ami testének már járna,
s estére sem maradna árva.
Szürke taxi gördül csendben, nesztelenül, elveszetten.
Eldöntötte, nem maradhat, e városhoz nem ragadhat, nem szenvedhet itt tovább.
Elindult, itt hagyja mindet,
minden színes élvezetet, minden vágyat eltemetett.

Szürke taxi gördül csendben, halkan, s egyre sebesebben.
Az utas lassan semmit se lát, gyorsan suhannak el a fák,
 s hívogatva süvít a szél: „Nem kell, hogy élj, nem kell, hogy élj…”
Lassan mindent  elönt a hő.
„Nem hiányzik, nem kell a nő, nem kell a szép, nem kell a jég, nem kell a hó, nem kell a lét!”
 – gondolja, -
„Csak egy adag, ha nálam volna…”
Szürke taxi gördül csendben, ordítva a fergetegben.
„Kell a tűz, és kel a jég, kell a szép és kell a lét, kell a jó, és kell a kín, kell az íz, és kell a szín!”
Fájdalom járja át testét, és hátát kellemes fém tüskék döfködik…

Tarka taxi gördül csendben, s vad robajjal, elmeredten fordul vissza, várva,
hogy a célját megtalálja.

03-7

Táncoló árnyék

2. Asszociációs feladatok:
a, vers

,,De odahaza ég a város,

a kabátomra csepp terül-
gránát sikolt, halál kering fönt

a tejes köszönt messzirül-
A múzeumkert, ahol játsztam,
lángok világában remeg.

Az utca szélén rikkants ordít,
sietnek ernyős emberek.”

Távol tőled

Itt minden más,
A nyelv, a hely,
Az eső, a villámlás…
Maradnom meddig kell?

Már csak elmémben látlak,
Érezlek, te drága hon.
Kellessz-e a világnak,
Nehogy egy nép elbukjon…?

Én hűtlen lennék, gyáva?
Elhagytam az országom,
Úgy menekültem, mint egy árva.
S nem kellessz, te szürke Bonn.

Idegenként jöttem e helyre,
Kényszer hozott, nem a vágy;
Gyorsan növő félelmemre
Megoldást csak az ész talált.

Itt tömegben fuldokolnak az utcák,
Ismeretlenek a koldulók és árusok.
Mások a szavak és a témák,
A színházak és a bábosok.

De van itt ismerős, megszokott,
Dörgő ég és lámpafények,
Van mi fénylik, van mi kopott,
A kétségbeesettek mind remélnek.

Elképzelem, mi lehet veled,
S könnybe borul két szemem;
Előttem halál réme lebeg…
De tán nincs úgy, ahogy képzelem.

Régi játszótársaim közül
Hányat ragadhatott el a harc?
Megszállókból most hány örül?
Véres forradalom, még kit akarsz?

Meddig tarthat még, mondd?
Meddig tart egy öldöklés?
A csuklyás hány életet ont,
Hány diákba fúródhat kés?

S ha vége lesz, harctér mögül
Körbenéznél? Meddig mész?
Halott szerelme teste fölül
Lesz-e, ki elhajolni kész?

De már nem lehet sok hátra,
S hamarosan visszatérek.
Arcom lángol, árulók átka,
Csak megértést kérek.

Az 1956. okt. 23-án kezdődő forradalom a fegyveres felkelők leverésével ért véget.

4. Az alábbi kifejezések Faludy György egyik balladájából valók, jellegzetes városi színhelyeket jelölnek…

Egy diák gondolatai

Ül a teremben sok hallgató,
Lesik az órát, sercegnek a tollak.
Hogy a tanár ne hallja, sugdolóznak.

A vén falakról potyog a vakolat,
Kis zöld darabok esnek a plafonról,
Megszépül tőle a dolgozat.

Véget ér az óra, mindenki beszél,
Társaival nevetgél és beül valahova.
Egy diák marad csak, néma és kevély.

Végül egyedül indul útnak, szürke taxit fog.
Egy utcasarkon állnak meg, itt vannak.
A kávéházban tömeg, sütemény ropog.

Senki nem kínálja semmivel, észrevétlen.
Átnéznek rajta társai és a pincérek is.
Maga elé néz és elmerül egy szép emlékben.

Ahogy kilép, megkönnyebbült sóhajok.
Mindenki utálja. „Olyan ostoba!” – beszélik.
„Ne is mondd, mindig is az volt.”

És megy a diák a hon őszi városában,
Ballag egyedül, fényreklám világítja.
Elmereng, él a saját világában.

Szürke panziószobában száll meg,
Tudja, rá már nem vár többé iskola.
Fázik, fél, bizonytalan és remeg.

Este kerül elő egy kis csomag.
Óvatosan bontja fel… pisztoly.
Amit megfog, és a fejéhez rak.

Eldörren a fegyver, nincs visszaút.
Szürke ember, szürke halál.
Másnap mindenki erről tárgyal, aki tud.

„Ő volt a legokosabb!” – szól a tanár.
Azon mereng, melyik lehetett az.
És ömlik a hazugság, mint az ár.

Kód: 112-18
5. feladat
Jelige: PSEUDO

A madár száll magas égen, nagy a város, amit ő lát,
Belefásult a magányos repülésbe, s nem is érti:
Hova készül, mi a célja, de ma mégis az az érzés
Van az égen körülötte, hogy a ház ott, a hatalmas
Idejétmúlt, s neki mégis oda kell szállnia éppen.
De miért is? Neki sejtelme se volt róla, de aztán
Odaszállott, de az utcán sehol élet, sehol ember
Csak a szélén, ahol árnyéka a fáknak beborítja
A betonjárda szegélyét, igen, ott bandukol egy lány,
Haja mélán keretezte koponyáját eme lánynak
A sötét szem idepillant, odanéz és meg is áll már
A tekintet. Minek is jár, sehol ember, kire nézzen.
De ma jobb is, mivel embert neki látni nem öröm már,
Az az egy volt, aki rég nincs, s ez az élet nem is ér már
Soha semmit, de továbbmegy tehetetlen s eme lánynak
Kéne tenni. Megy is ő már ki az útra, hogy elüssék,
De az utcán sehol élet, sehol ember, sehol autó…
Mi legyen hát? Hisz a kését ma veszítette el, ó, jaj!
A megoldás lehet éppen a kötél is, van egy oszlop
Vagy a fák, mik csupasz ágakkal a téren körülállják
A folyó sincsen olyan messze, elérné, mielőtt még
Jön az érzés, az a kínos: minek öljem magamat meg
Meneküljünk el előle, amig élünk. Ha nem, akkor
Tele lesz gyötrelemünkkel a világ és az örömnek
Sose kell már helyet adnunk, s a fakó nap se világít
Ne tegyél hát sose, kérlek, ahogy éjjel ama lány tett.

Kód:csnt-28
Sötét Lelkület

5.feladat

Reménytelen Világ

Egy pillanatkép a rideg világról
Fájdalmat tükröz az arcokról
Hideg a levegő, és sötét fény
Sajnos manapság már ez a tény

Attól tartok nem hiszed még
A jóság semmitől sem véd
Hiszen leszáll még az éjjel
És lehet, sosem lesz reggel

Hajnalkor kilépek az ajtómon
Meg sem lepődöm a látottakon
Rászáradt vérfoltok a házfalon
Anarchia lett úrrá a világon

Kopasz fák próbálnak rügyezni
De hasztalan! Itt nem lehet megélni!
Nyirkos ez a város és eme földi lét
Oly sötét, itt már semmi se véd!

Még egy pillanat! Felém suhan
Egy madár az! S hirtelen lezuhan
Átutazó volt csak a torzalom felett
Most elporladt. Hát ez kellett?!   

Atom kísérlet, még egy próba
Még több embert zúzzunk porba
Álljunk át önpusztító módba
Ne is forduljon az élet jobbra

Kihalt a város, az utca…
Oly hideg, s rideg, ez méreg!
Holdnak sötét fénye villan
Üres arcokon könnycsepp csillan
S a föld vér záportól teljesen átázik
Jéghideg cseppjeitől a lelkem is fázik
S puszta lényem egyenest semmivé válik!

Kihalt az utca, a város, egy ország…
Kihalt sok állat, növény és virág
S kipusztította magát az ész az erő
Végül eltűnt a Földről minden élő…

03-12
4. feladat szavai alapján
Villanások

Egy szürke panziószobában ültem az ablak előtt, az ágy melletti éjjeliszekrényen az ebéd maradványai. Felhozattam, nem volt kedvem kimozdulni a szobából. A vén falakról néhány keresztespók nézett rám egykedvűen, mintha csak biztosítani akarnának arról, hogy bár külsejük közel sem kellemes, sőt, nevezhetnénk undorítónak is, ők egyáltalán nem akarnak engem megzavarni hétvégi pihenésemben.
Igazából aktív tevékenységekre készültem…….szétnézni a poros kisvárosban, sétálgatni a közeli erdőben. Péntek reggel érkeztem, ehhez képest már szombat délután volt, és egyszer sem tettem még ki a lábamat a szobából. Rágyújtottam egy cigarettára, és egykedvűen bámultam az ablakon keresztül az utcát. Az utcasarkon épp befordult egy szürke taxi, a szemközti kocsma fényreklámja pont akkor gyulladt ki, a villanyóra mellett, egy lány ácsorgott izgatottan. Két perc múlva megjelent egy fiú, kézen fogta a lányt, és kisétáltak a látókörömből.
„Délután fél hat…….igazán kimozdulhatnék”, gondoltam. Komótosan elkezdtem készülődni, majd amikor már végképp nem tudtam mit magamra aggatni, és a sminkkészletem összes színét felkentem majd letöröltem, kiléptem az ajtón. Lementem a lépcsőn, odaintettem a portásnak, és máris kint álltam a járdán. Kellemes őszvégi idő volt, az utat szegélyező fácskák levelei már pirosak, barnák, sárgák, sötétlilák és kitudja még milyenek voltak…..magába kerített az a furcsa édes-bús őszi hangulat és halvány mosollyal az ajkamon megindultam, hogy feltérképezzem, miket rejt a városka.
Úgy döntöttem, hogy kirándulásomat egy kávéházban kezdem, amit valaki, valamikor a távoli múltban megemlített, és most valahogy az eszembe jutott.
Nagy talány, hogy az emberek miért nevezik kávéháznak a kávéházakat…..én személy szerint még egy embert sem láttam egyetlen kávéházban sem, aki kávét ivott volna, de még csak cappuchinot sem. Talán régebben máshogy volt, ki tudja, mindenesetre azt gondoltam, hogy én se fogok kávét inni, had gondolkozzon még utánam is sok-sok ember ezen a rejtélyes névadáson. Rendeltem egy gin-tonicot, és vártam hogy történjen valami.
Ebben a pillanatban a tárgyak hirtelen aranyszínűvé és képlékennyé váltak, ez emberek szintén, és minden hullámzott…..nem akartam hinni a szememnek, és megkérdeztem a szomszéd asztalnál ülő nőt, hogy ő is látja-e, amit én, de ő csak tátogott, és hangja valami furcsa zaj-csönd keverékben tűnt el.
Kirohantam a kávéházból, de az utca, a házak, a többi utca, az emberek, a fák, a virágok, minden de minden ugyanazt az állapotot vette fel. És a legrémisztőbb az volt, lenézve a kezeimre, azt láttam, hogy én is aranylok, hullámzok, kavargok, és valami zaj-csönd keverék elnyeli azt, amit mondanék, kiáltanék, ordítanék, akárkinek, akárminek, csak válthassak néhány értelmes nyugodt, valóságközeli szót, mindegy kivel. A gondolataim is hullámoztak, egyik a másik után, örvénylettek, kavarogtak, és nem értettem.
Leültem egy fa alá…….valóság és álom között lebegtem…..hirtelen mintha belezuhantam volna egy lyukba, szédültem, forogtam, és amikor kinyitottam a szememet, egy szobában voltam. A szobában emberek álltak, nekem háttal. A falak málladoztak, sárgultak, a repedésekben megnevezhetetlen bogarak mozgolódtak. Fojtogató szag terjengett, valami a rothadt padlizsán és a pacal között. Nem voltak bútorok, csak egy szék amin ültem, és egy asztal, ami előtt az emberek álltak, szám szerint öten. Hosszú percekig nem történt semmi.

Aztán az emberek megfordultak.

Az ájulás kerülgetett, könny szökött a szemembe és pánik fogott el. Az embereknek nem volt arca. Azon a helyen, ahol a szemüknek, az orruknak és a szájuknak kellett volna elhelyezkedni minden normális esetben, nem volt semmi…..egy lapos valami volt, hiányos, rendellenes, maga után rémisztő űrt hagyó.
Lassan közeledtek, kirázott a hideg…..közeledtek, közeledtek………….

Ekkor fordult egyet a szoba, és egy virágokkal teli réten találtam magam. Nem is ősz volt már, nyári nap sütötte a virágokat. Lepkék kergetőztek, sárga, lila, kék zöld, rózsaszín, ezerszín, ragyogás, tündöklés. Megérintettem az egyik virág szirmát…….és…….a virág hervadni kezdett……először csak az egyik szirma vált szürkévé, barnává, elmondhatatlanul szomorúvá….majd a többi is, a szára, a levele, és ahogy körbenéztem,  a fűszálak kiszáradtak, a fák levelei lehullottak, törzsük lángra lobbant. A pillangók élettelenül hulltak a földre, perceken belül egy kihalt, kopár, élettelen föld közepén találtam magam.
Mozdulni akartam, de a lábaim nem engedelmeskedtek, sikítani akartam, de hangszálaimat mintha elvágták volna. Egy könnycsepp buggyant ki a szememből. Tehetetlen voltam, körülöttem minden elpusztult.
Hirtelen egy repedés jelent meg előttem a földön…..a repedés nőni kezdett, már nagyobb volt mint a lábfejem, már nagyobb egy labdánál, nőtt-nőtt…..és én beleestem…..

Egy börtönbe kerültem. Régi fajta börtön volt, rozsdás rácsain át egy kihalt, koszos, földalatti folyosót láttam. Rázott a hideg, a kezeim vörösödtek, a lelkemet üresség töltötte el.
Egy nyöszörgő hang ütötte meg a fülemet. Mögülem jött. Nem akartam hátranézni, a fejem mégis önkéntelenül abba az irányba fordult. Egy láncra vert rab terült el a földön, bőre vékonyan tapadt csontjaira. A szemében könyörgés és reménytelenség tükröződött.
Felém nyújtotta a kezét, amiből vér tört elő, egyenesen rám, a szemembe, a ruhámra, a cipőmre. Éreztem a rab kezének szorítását, ahogy a lábaimba kapaszkodik. Éles fájdalom hasított belém, és ekkor…………..

A szürke panziószobában találtam magam. Ültem az ablak előtt, az éjjeliszekrényen ott voltak az ebéd maradványai. A vén falakról a keresztespókok néztek rám barátságosan. Bámultam az utcát, kezemben égett a cigaretta, a sarkon befordult a szürke taxi, egy lány sétálni indult egy fiúval.
Kellemes édes-bús őszvégi délután volt, az utat szegélyező fácskák levelei, sárgálltak, barnállottak, piroslottak, pompáztak, egy pillangó elrepült az ablak előtt, fel az égbe, apró fénycsíkocskákat hagyva maga után.

Kód: 021-18 CHE-P
Szürke idők
A Nap magára hagyta a nyirkos ősztől ostromolt várost. Nem hibáztatta senki,
 ilyen túlerővel szemben nem védekezhetett. Az Ősz végképp bevette a hadállásoka.
A köd néma szellem tankokként gördült az utcákon. A nyirkosság titkosrendőrként követi az embert, hogy a bőre alá másszon.
Két alak a Körúton, a megszállt város lakói.

-Szutyok egy idő van.

-Mindig ilyen...ez az október.

Lyukas zászló, a falon fél évszázados golyónyomok…

-Nem, nem mindig!

Hallgatnak, alakjukat elnyelik a ködtank hadosztályok. A város fázva bújik, meglapul.
Várja az Új Forradalmat…

Fekete éjjel, fekete nappal
Fekete Isten, fekete haddal
Fekete földön fekete testben
Feketén lángol fekete lelkem

Kód: 02-12
Jelige: HENRY’S SONS

4.feladat

Hétvége a városban

Neville hátradőlt az ülésen, arcát az ablaknak döntve. A vonat éppen egy erdőn robogott keresztül; az őszi színekben pompázó lombkoronákra bámulva az iskola fasorában Briony-tól vett búcsút látta maga előtt. Az emlék mosolygásra késztette, de egyben el is szomorította. Bizalommal tekintett az előtte álló két napra; Londonba utazott a hétvégére, ahelyett, hogy a kollégium áporodott szagú szobáiban, vagy az otthonának nevezett ház fagyos helységeiben bujdosna. De jobban szerette volna, hogyha Briony is ott van vele kedvenc őszi városában. Véleménye szerint London csak ősszel volt élvezhető, hiszen nyáron tele van turistákkal, télen a karácsonyi bevásárlók visszataszító hada lepi el, tavasszal pedig – nos, tavasszal még sosem járt Londonban. De a tavasz amúgy is túl giccses ahhoz, hogy az ő ízlésének megfeleljen. Így hát mosolyogva tekintett ki a barnába és sárgába öltözött tájra, amelyet jóindulatúan szürke ég fedett be. Kora délelőtt volt; a felhők széleinél itt-ott beszűrődött a nap verőfénye, a felhők fölötti derűs, világoskék égboltot sejtetve.
A vonat időközben beért London agglomerációjába, unalmas kertvárosi kockaházakkal árasztva el Neville látóterét. Így hát Neville, aki az unalmas kertvárosoktól kifejezetten irtózott, az üres kupé belseje felé fordította a tekintetét. A szemközti ülésen egy pár nappal azelőtti Daily Mail hevert. Nem volt szüksége arra, hogy felvegye az újságot; már a szalagcímből látta, hogy az újság még mindig a pár héttel azelőtti robbantásokkal foglalkozik – azaz jobbára hisztérikus hangnemben sikítozik arról, hogy az ellenség köztünk van, ellopva a munkánkat és asszonyainkat. A sajtóban mintegy a hetvenes évek már eltemetett bevándorlóellenes hangulata éledt újra. Neville, aki több bevándorló baráttal rendelkezett, mint őshonossal, nem értette a az ellenséges közhangulatot.
A vonat a King’s Cross állomáson állt meg; Neville felkapta a csomagjait, és a támadás óta még mindig lezárt metró helyett a taxik felé vette lépteit. Látta, hogy egy szürke taxi üresen áll, így hát elindult oda – de ekkor odalépett hozzá egy borvirágos orrú, ötvenes férfi.
- Nehogy odamenjen! Nem látja, hogy arab a rohadék? – harsogta a képébe, miközben belekarolt. – Jöjjön hozzám, én biztos nem robbantom fel magát!
A férfi elkezdte vonszolni egy másik kocsi felé, és ő a megrökönyödéstől nem is tudta mit tegyen. Aztán kitépte magát a szorításból, és „csakazértis”, beült az arab férfi taxijába. Persze a férfi nem szándékozott robbantást végrehajtani – az egész út legizgalmasabb eseménye az volt, amikor hirtelen fékezett, mert egy macska átszaladt előttük az úton. Amikor fizetett, bőséges borravalót adott a férfinak. Amennyiben mindenki úgy gondolkodik, mint az a másik sofőr, nem sok fuvarhoz juthat mostanában – gondolta. A panzió portáján átvette a kulcsait, és megkereste a szobáját. Ledobta a cuccait az ágyra, aztán egy ideig csak üldögélt a szürke panziószobában. Az ablakból látszott egy templom sárga óralapja, így az ágyon heverve is meg tudta állapítani, hogy mikor kell elindulnia.
A hétvége egyetlen határozott pontja az volt, hogy James-szel találkozik. Legjobb barátja, és kollégiumi szobatársa második generációs nigériai bevándorló volt, és Bethnal Green-ben lakott. A találkozót tizenegyre beszélték meg, így Neville pontosan negyed tizenkettőkor kilépett a szálló kapuján, és sietős léptekkel megindult a közeli Szent György park felé. A park kopott volt, és elhagyatott, de nem ezért választották. A neve megegyezett a kollégiumuk nevével, és így bármikor, bármilyen állapotban könnyen megtalálták. Mint kiderült a sietős léptek feleslegesek voltak – James még nem volt ott, mint azt Neville néhány lépés után megállapította. Sarkon fordult hát, hogy letelepedjen a háta mögötti padra, és ekkor James vigyorgó képével találta magát szemben.
- Pontos voltam – közölte csillogó mosolyával.  – De úgy döntöttem, hogy meghagylak abban a hitben, hogy megint elkéstem.
- Ebből a hitből már sose fogsz tudni kirángatni – válaszolt Neville miközben kezet fogtak.
Egymás tükörképeiként, zsebre vágták a kezüket, és izgatottan, nagy és gyors lépésekkel kiviharzottak a parkból, végigrobogtak két utcán, befordultak egy utcasarkon, és alig öt perc múlva egy kávéházban, bőséges kontinentális reggeli mellett beszélték meg, hogy mit szándékoznak tenni a hétvégén, ami abban a pillanatban a végtelen lehetőségek tárházának tűnt. Miután nem jutottak dűlőre, felhörpintették a teájuk maradékát, és felugrottak egy buszra, ami a belváros felé vitte őket.
A bonyolult és szerteágazó közlekedési hálózatban még háromszor váltottak buszjáratot, mire megérkeztek a keresett helyre. A Fókusz Galériában abban a hónapban egy középiskolások számára kiírt művészeti verseny pályaműveit állították ki. Többek között James szobrát, és Neville rajzát, amelyeket a dadaista kategóriába neveztek. Miután sikeresen meggyőzték a portást, hogy ők is a kiállító művészek között vannak, ingyenesen bejutottak a galériába, ahol annak tudatában, hogy az alkotásaiknak semmiféle mondanivalója nem volt, és mégis díjazottak közé állították őket, végignevetgélték az összes többi művet. Miután végeztek a dadaista, szürrealista és kubista „művek” szemrevételével, egy olcsó és jó Döner Kebabhoz járultak, annak tudatában, hogy ismét szimpátiát mutatnak a muszlimok irányába. Politikailag korrekt gyrosaikkal először Neville panziójához mentek, ahol Neville felkapta ide is magával hurcolt basszusgitárját, majd egy agyonszemetelt busszal kigurultak Bethnal Greenbe, James-ék családi házához. Amíg Neville akadozó és bizonytalan társalgást folytatott James édesanyjával, James felrohant az emeletre, hogy gitárjával és effektpadjával megrakodva már indulhassanak is vissza a belvárosba.
Piszkos, téglából épült házak között szálltak le, egykori gyárak és üzemek között. Egy ismerősüknek volt itt próbaterme és stúdiója, akit egy marihuánával dúsított pillanatában rábeszéltek arra, hogy időnként ők is használhassák, persze ingyen. Pénzt ugyanis nem volt kedvük erre kiadni – ugyanis általában egy órával azután, hogy bekapcsolták az erősítőket, a próba (és a barátságuk) holtpontra jutott. A zene, ami barátságuk alapja volt, mindig szét is választotta őket, de ennek ellenére mindig megpróbálták. Ezúttal úgy tűnt, minden tökéletes lesz. Fél óra alatt két szám demóját rögzítették, és amikor a második szám végén megnyomták a stop gombot, hirtelen megértették, mit kell tenniük.
- Szerintem mehetünk – mondta Neville, tudatában annak, hogy ez milyen bátor kijelentés.
- Igen, mára végeztünk.
A hirtelen örömtől, hogy nem vesztek össze, felragyogott az arcuk, és megkétszerezett lelkesedéssel vetették bele magukat a városba.
- Este lesz egy buli, asszem, Christian-nél – vetette fel James.
- Kitűnő. Menjünk.
- Azt mondtam este!
- Na és. Mondtam én, hogy most menjünk?
- Idióta – morogta a sötét bőrű fiú, és faképnél hagyva a másikat, elindult az utcán. Tíz másodperc múlva már újra együtt rohantak valahová. Végiglátogatták London őszi parkjait, a lemezboltokban meghallgattak néhány albumot, amire nem akartak költeni, egy hangszerkereskedésben kipróbálták a vágyott és túl drága hangszereket, amiknek máskor a közelébe se engedték őket. De ezúttal egy csodálatos varázsszó-kombinációval kezdtek (Vásárolni szeretnénk) ami minden eladó szívét meglágyítja. Miután az összes gitárt és erősítőt, minden elképzelhető kombinációban kipróbálták, egy meglepett eladói gárdát hagytak maguk mögött a csúnya, „Sajnos, most nem vásárolunk” mondattal.
Fél órával, és egy városrésszel később egy lépcsőházban caplattak felfelé. A lakás számát nem tudták, de egyértelmű volt, hogy a buli ott van, ahonnan a zene dübörög. A parti kezdődő stádiumban volt, egyesek még beszélgettek is. A házigazda gyanús illatú cigarettákat osztogatott amikor James-ék köszöntötték, de ezekhez egyelőre nem mertek nyúlni. Mindenki a nagy mennyiségben felhalmozott sörkészletet próbálta eltüntetni, így ők nyugodtan tudtak elfogyasztani két üveg minőségi, száraz vörösbort. Mire ezen, és néhány eredménytelen, de főleg esélytelen flört-kísérleten is túljutottak, előkerült a tömény is, és a buli kicsúszott az irányítás alól. Két órányi elementáris tombolás után a társaság nagy része kábult alvásba tért, vagy pornófilmet nézett. Ők pedig, még néhány másik barátjukkal, és James öccsével együtt, úgy érezték, hogy ideje lelépni. A környék kietlen volt, így kiborult szemeteskukák és kóbor macskák között lavíroztak a legközelebbi buszmegálló felé.
Sajnos, az az utca, amin végigmentek, mégse volt olyan elhagyatott, mint hitték. Még félúton se voltak, amikor egy hozzájuk hasonló társaság jött velük szembe. Ugyanannyian voltak, szintén részegek – de mind fehérek voltak, és kopaszok. Minden csupán egy perc alatt történt. Pont, amikor elhaladtak mellettük, az egyik bőrfejű meglökte James öccsét, és ott volt a baj. Nem tartott sokáig, és hősiesen védekeztek, de esélyük se volt. Matt, James öccse járt a legrosszabbul. A mentő gyorsan ott volt, berakták Matt-et, James is beugrott mellé, Neville pedig a többiekkel együtt, vert seregként távozott. A metrón végig a földet nézte, mert bedagadt szemét zavarta a neonfény. Végigbotorkált a kopott utcákon, és kiábrándultan és becsapottan tért nyugovóra a szürke panziószobában.

03-4
Jelige:viharos

4.

  Borzongva húztam magamon össze kabátomat, az idő kezdett hűvössé válni. A nyár elmúlóban volt már. Ahogy kitekintetem a szürke taxi ablakán, láttam, hogy suhan el előttem a város. Valami megfoghatatlan érzés fogott el, olyan, amit nem tudnék szavakba önteni, vagy elmagyarázni. Egyszerűen ott motoszkált a lelkemben.
Szóltam a sofőrnek, hogy itt megállhat. Félre állt, és leállította a búgó motort, fizettem, és további jó napot kívántam neki, de szemem egy másodpercre megakadt a kezén lévő sárga óralapon. Fél ötöt mutatott. Fél óra múlva már találkozunk.
  Ahogy egyre közeledtem a panzióhoz megint az a gondolat, az a furcsa érzés kerített hatalmába, nem hagyott nyugodni, és lassan már csak egy dolog volt a fejemben. De nem akartam ezt. Ezért megpróbáltam más felé terelni gondolataim.
Budapest őszi városában, most nem a szépet láttam. Nem az aranyló leveleknek szenteltem figyelmem, csak a pusztulást láttam magam előtt, az elmúlás szomorú jeleit.
Az utcasarkon megálltam egy kávéházban. Amint beléptem, éreztem magamon az emberek mustráló tekintetét, nem értettem mért, és ez feldühített. Soha nem szerettem a középpontban lenni, nem bírtam elviselni, ha mások figyelik minden mozzanatomat. Csak egy, egyetlen egy ember az, aki megért engem. Ő mindent tud rólam, mindig tudja, hogy mit érzek. Mikor Ő néz, az más. Mikor vele vagyok boldogsággal tölt el, hogy a sok szürke ember között van egy, aki olyan, mintha belém látna.
  Forró teát kérek végül, ami kicsit fel melegít, majd újra a hideg utcán találom magam, útban Hozzá. A város őszi parkjait is színes levelek borítják. Hol vannak már a vidáman játszó gyermekek a terekről, mért nem hallatszik boldog visításuk? Mert a házakban, lakásokban vannak most, családjukkal. Lassan vacsoraidő, és ilyenkor biztos együtt ülnek le az asztalhoz, hogy elmeséljék mi történt velük a nap folyamán. Én is ezt teszem majd, elmesélek neki mindent. Azt is hogy a kávéházban úgy néztek rám, mint egy szerencsétlenre, és ő majd megvigasztal. Elmond nekem egy történetet, aminek a végére, már nem is emlékszem mi volt az, ami bántott. Ezt is nagyon szeretem benne, mindig mindenre tud mit mondani, és szinte minden egyes esettre akad a tarsolyában egy történet, amivel felvidít.
Egy pesti bárból középkorú férfi jött ki. Mozgásából nem látszott, de csillogó szemein igen, hogy igen csak a pohár fenekére nézett. És a szemeiben ott van még más is, ott ül benne a tehetetlenség. Homlokán mély ráncok húzódtak, arcán már több napos volt a borosta. Az arca beszédes volt. Amikor szemembe nézett elfordítottam szemem, és megpróbáltam kiűzni magamból, azt a pillantást, ami több kínt közölt velem, egy múló pillanat alatt, mint amit egy ember el tud viselni élete során.
  A panzió utcájába értem, és szívem egyre hevesebben dobogott, a tudatra, hogy hamarosan beszélhetek vele, és láthatom Őt.
A régi panzió falairól már igencsak lepergett a vakolat, de mi nem engedhettünk volna meg magunknak drága hoteleket, és különben se a környezett volt fontos számunkra, csak egy hely, ahol magunk lehetünk, egy olyan hely ahol nem ér el minket a világ szennye, és csak mi létezünk egy másnak.
Mikor a portás meglátott ösztönösen akasztotta le a négyes szoba kulcsát, és a kezembe adta. Egy számomra ismeretlen nővel beszélgettet. Nem tudom mért, de valahogy ez a portás is mindig furán nézett rám, mintha sajnálna. Pedig engem aztán nem kell!
  Szinte felszaladtam a lépcsőn, majd bedugtam a kulcsot a zárba, és elfordítottam. Tágra nyitottam az ajtót, tudtam, hogy még nincs itt, de már nagyon vártam, hogy vele legyek.
A panzió szürke szobája egyszerűen volt berendezve. Mindössze egy ágy, és mellette egy kis éjjeli szekrény foglalt helyet, a szobából pedig egy apró fürdőszoba nyílt. Leültem az ágyra, a falon lévő óráról megtudtam, hogy két perc múlva itt kell lennie. Végre.
   A két perc eltelt, majd eltelt egy óra, majd még több,aztán beköszöntött az éjszaka.
- Nem jött el- mondtam ki hangosan az üres szoba megértően hallgató falainak, rezignáltan felemelkedtem az ágyról és bementem a fürdőbe. A csapban megmostam arcom, és már könnyezve néztem fel a tükörbe. A látványtól hátra tántorodtam, de szememet nem bírtam levenni a tükörlapról. Egy öreg nő nézett rám, beesett szemei feketén világítottak arcából. Ráncos arca, fájó évekről árulkodott. Önkéntelenül a bárból kilépő férfi jutott eszembe. Mérgesen fordultam el- Nem. Ez nem én vagyok- suttogtam, és kirohantam a szobából, majd a panzióból, nem tudva merre rohanok, és hogy merre visz az út.

  A panzió ajtaja tárva nyitva maradt, így beáramlott rajta a hűvös őszi szél. A portás lassan felkelt székéről, és becsukta a nő után az ajtót.
- Mi lelte?- bökött az ajtó felé unokahúga, aki alig két napja érkezett vidékről, hogy meglátogassa rokonát.
A postás legyintett.
- Tudod ez a nő már nagyon rég jár ide, több éve. Régen mindig egy férfival együtt jött, azt beszélik a szeretője volt, és itt találkozgattak. De most már csak egyedül jön, és mindig sietve távozik- halkította le hangját a férfi sajnálkozva. Ahányszor meglátta a nőt, mindig összeszorult a szíve.
- Mért, mi történt a szeretőjével?
- Meghalt.

5.

Ami voltam, lassan elmúlik veled,
Igaz vidámságom már a múlté lett.
Már csak képmutatóan mosolygók rátok,
Igazából nem tudom tőlem mit vártok?

Átvertél, hazudtál, sorolhatnám még,
De a fájdalom még a szívemben ég.
Álnok barátok, ti is jól átvertetek,
Erről árulkodnak szívemben sok sebek.

Hiros Krisztina krisztatdk                   115-17                         2/a részlet alapján
Figyelj, mesélek
            … Szombathely az utolsó város, aminek a nevére emlékszem,illetve ami még magyarul volt. Az előtt két nappal még otthon voltunk. Nem is értem, hogy értünk szekéren a határhoz ilyen gyorsan. Persze ez nem történik meg,ha apám nem Horthy tisztje. 14 éves voltam akkor, az öcsém 12. Egy ládában volt mindenünk; az ágynemű közt edények, néhány könyv és érték. A többit Budapesten hagytuk. Nem volt sok szórakozásunk; fogócskáztunk, ugrattuk egymást (csak anya meg ne hallja!), az amerikai katonáktól kapott rágógumit rágtuk napokig, közte a fülünk mögé ragasztottuk. Egy kis osztrák faluban ért a háború vége, 1945 május 8. És a béke napja is 9-én. Szalma közt aludtunk egy istállóban (csak ott adtak helyt három másik családdal együtt). Aztán ki akartak kergetni onnan, hisz vége a háborúnak,takarodjon haza a magyar. Így is lett. Vonattal mentünk,amíg le nem szállítottak róla. Aztán hazaértünk valahogy (erre nem emlékszem pontosan, hatvan év gyorsan elszáll, pár emlék megfakul). Hiába adtuk oda a kulcsainkat egy jó szomszédasszonynak, a lakást kirabolták, még a tapétát is leszaggatták. És mindezt Horthy miatt. Így könnyebben elhittem az iskolában, hogy Horthyt utálni kell, és Sztálint meg szeretni.
            Mikor hozzámentem a nagyapádhoz, már berendezkedett a kommunizmus. Apám épp, hogy elkerülte a B listázást, de olyan egyenruhát kapott, mint az ÁVO- sok (határőrségbe osztották, a belügyhöz tartozott. A villamoson, ha velünk volt. Az emberek átadták a helyet neki. Féltek tőle.) Óbudára jártam dolgozni, titkárnő voltam. Majd’ két óra volt az út, és még nem is fizették meg rendesen, de azért volt állásom. Együtt éltünk a szüleimmel ( a nagyapád már nagyon szeretett volna elköltözni). Ő is ment reggel dolgozni,meg én is, minden rendben ment. Aztán terhes lettem apáddal. Öt hónapig járhattam még dolgozni, aztán kiírt az orvos. Nagyapád másodállást vállalt (hogy elköltözhessünk,de ez 1965-ig nem sikerült). Nem is kaphattam volna szebb születésnapi ajándékot drága apádnál (az a gyönyörű szeptember 17!).
Az idő lassan folyt, apámat bevitték az Andrássy út 60-ba, megfogadta, csak akkor csináltatja meg a fogát, ha a kommunisták elmentek innen. A munkahelyem átköltözött az Illatos útra ( tudod, Kispestre).
            Mikor apád egy éves múlt,októberben kinyílt a sérve. Hazafelé láttam,hogy nagy tömeg verődött össze az utcán,reméltem,nagyapád épségben hazajut. Hívtunk mentőt, de késett. Apád, szegény, egyre jobban üvöltött, nem tudtam mit kezdeni vele. Nagyapád is hazajött, de mentő sehol. Aztán mégis megjött. De nagyon-nagyon lassan haladt. Nem csak azért, mert alig jutottunk át a felkelőkön és gránátokon (inkább repeszek voltak, meg partizánállások), hanem mert többször leállítottak minket ( azt hitték, hogy fegyvert szállítunk,aztán le akarták szállítani nagyapádat,hogy menjen harcolni, aztán igazoltattak a szovjetek), végül mégis beértünk, és megműtötték apádat. Megpróbáltam hazajutni valami ruháért, és élelemért (előző este főztem valamit, biztos valami olyat, amit nagyapád szeretett). Nem hittem a szememnek. Azt hittem felfordulás van. Ordítás. Motorzaj. Gépfegyverropogás. De semmi. Kihalt, néma utcák. Megrettentem a csöndtől, elkezdtem rohanni…
Eszembe jutott az összes emlék 45-ből.A pince, az ordító szomszéd gyerek, a láncos bomba, a bombatölcsér, a befőtt paradicsom, a német menekülési parancs, Szombathely, a hideg víz, a vonat, ami alatt átbújtam, és elindult. A csönd is a háború kelléke,de rémítőbb a zajnál. (mindjárt visszajövök)
            Nem engedték, hogy bent maradjon a kórházban. Haza kellett vinnünk az egy éves, frissen műtött fiunkat. Valamiért hazafelé semmi gondunk nem volt. A sarkon tettek ki minket.
„honnan van tankunk?” Hallottam odahaza Nagy Imréről. Később Maléter Pálról is. Bent a munkahelyen nem változott semmi. November 4.-e után ugyanúgy vettük fel a munkát. Láttam újságokat, hallottam igaz, vagy hamis történeteket szovjetekről, fiatal magyarokról. És egyre kevésbé éreztem úgy, hogy igazából Horthyt kell utálnom (Sztálin meghalt ’53-ban, Rákosit sosem szerettem). Hidd el, a felét sem tudtuk annak, ami folyt a háttérben. Szerencsés korban születtél, te csak azért tudod (ha tudtam volna,hogy meddig megy ez még így, már Svájcban lennénk.,mint a barátnőim) Nagyapádat is várták a barátai az Üllői út- Lakatos utca sarkán; ott vették fel egymást, és mentek Kanadába. Lemaradtunk arról is, nekünk csak a nagy büdös szocializmus maradt, a legvidámabb barakk (Tünde! Felteszed a vizet?).
            Ezután elköltöztünk ide…

115-16- M.L.P.2.a feladat

A Prímási sötétkapu

  Többnyire szerencsésnek mondhatom magam, hogy értesültem erről a történetről egy nagyon kedves ismerősömtől. Ily módon már másféle megvilágításból tekinthetek vissza az 56-os forradalom Esztergomban lezajló eseménysoraira. Nem kell a történelemkönyvek objektív és szürke közlésmódjától piszkos üvegfalon át néznem.
  A szerencse abban nyilvánul meg, hogy bár a személynek ,aki átélte eme eseményeket ,a magány és a kétségbeesés gondolathullámai mosták agya fájdalommal kikövezett partvidékét, mégis akadt valaki aki beállva ebbe a hullámverésbe felfoghatta és megérthette az érzelmeit. Ö a nagymamám.
  Tőle hallottam a következő történetet: a nagymamám barátnője akit tiszteletből nem nevezek nevén ,kiált Dorogon a 110 úti buszmegállóba ,két élelmiszerjeggyel a kezében, hogy Esztergomba utazva sózott húsra váltsa azokat. Tisztában volt azzal hogy kitört a forradalom és örültség ilyenkor egy nőnek az utcára merészkedni, de nem volt más választása. Ha nem megy el a húsért nem lesz mit enni a családnak. Elég egyszerű indok volt de nyomos.
  Rossz érzés kerülgette, mert öt fiatal fiú állt még rajta kívül a buszmegállóban és apró megedzéseket tettek a csinosságára. Később az egyik odament hozzá, és megkérdezte, hogy miért áll itt? Talán ö is megkapta az üzenetet és részt kíván venni a harcban? A nő persze értetlenül közölte hogy csak az élelmiszerjegyeket akarja beváltani. Aztán a fiú elmagyarázta neki, hogy a busz a felkelőket fogja szállítani a Prímási palotába hogy visszafoglalják azt az orosz katonáktól. A nő kis gondolkodás után elkeseredetten látott neki a hosszú sétának hogy valahogy még aznap elérjen Esztergomba.
  Reggel nyolc óra lehetett és úgy számolta talán vacsorára hazaér a hússal ha gyalog teszi meg az utat. Már Esztergom kertváros közepénél tarthatott a kőtemplomnál, amikor visszatekintett Dorog fele és meglátta az irdatlan sebességgel közeledő buszt. A lázadók úgy lógtak ki a busz oldalán lévő ablakokból mint megannyi éneklő s zörgő falevél egy ágról.
Nagy megdöbbenésére a busz negált mellette és kinyíló ajtaján kilépett a fiatal fiú akivel a buszmegállóban beszélt.
  A fiatal lázadó csak annyit mondott hogy elvisszük, majd karon ragadta és felhúzta öt a buszra. Fent a jármű közepe táján foglalta el a helyét, amit a sok fiatal lázadó szorított neki
A körülötte lévők biztosították arról hogy a busz a főtéren fog negálni, mert úgy tervezték hogy a palotát a kis Duna partján lévő park felöl fogják megtámadni.
  A buszban tapintani lehetett a feszültséget ami csak úgy áramlott a rengeteg lázadóból. Arcukon mosollyal, szívükben félelemmel kántálták az Oroszokat szidalmazó ügyetlenül összecsapott nótákat. Még akkor is énekeltek amikor beértek Esztergom főterére és meglátták, hogy az oroszok elbarikádozták a sziget, illetve a park felé vezető utat. A sofőr számított erre, ezért jobbra kanyarodott a Bazilika felé hogy déli irányból próbálja meg, a sötét kapun át, megközelíteni a palotát. Hiába hozta ezt a döntést, és hiába hajtott olyan gyorsan már nem tudta megakadályozni hogy a barikád mögött rejtőzködő AVH-sok és orosz katonák sortűz alá vegyék a busz bal oldalát. A lázadok szájára ráégett a dal amikor a busz bal oldalán helyet foglaló sebtében megismert bajtársaik vére az arcukra fröccsent, a lemezeken és azok testén átszakadó golyók miatt. Egy orosz tank is volt a barikádok mögött ami tüzet nyitott a buszra, mielőtt ráfordulhatott volna a bazilika felé vezető útra. A jármű nagy sebessége miatt a tank lövedéke a az útba csapódott. A robbanás következtében felrepülő reteszek és betondarabok felhasították a busz bal hátsó sarkát. A lázadok még le sem törölték az arcukról a rátapadt vér és agyvelőfoltokat amikor a busz behajtott a Sötét kapu nevezetű alagútba és negált. Meghált mert az alagút másik oldalán szintén barikádok húzódtak. A sofőrnek nem volt ideje kitolatni a sötétkapuból mert ezek a barikádok is lelkes orosz katonáknak nyújtottak menedéket. Azonnal meghalt a sortűzben. A buszon hatalmas volt a káosz de a lázadóknak maradt egy kis lélekjelenlétük, hiába kerültek a félelemtől módosult tudatállapotba. Nagyjából átlátták a helyzetet miszerint az egyetlen menekülési út a tank ütötte repedés a busz hátulján, mivel a sortűz miatt nem mehettek előre az ajtóhoz, az ablakokon pedig nem tudtak kimászni az alagút falainak közelsége miatt.
  Egy sokkos állapotban lévő fiú ahelyett hogy tovább feszítette volna a rést, megpróbált azon kibújni és beszorult. A bent lévők pánikrohamot kapva tépni, rúgni és ütni kezdték a fiút ki befele, ki kifele. Eltörő bordái belevájtak a tüdejébe így adrenalinnal dúsított vért köpött a kapu előtti macskaköre. Az Oroszoknak nem is volt sok dolguk, mert a bent lévők valósággal egymásnak estek a gyors menekülés érdekében. Többen vesztették el az életüket mire a nő is kitudott mászni, az áttörött bordájú fiú vérével kikent résen. Maga mögött hagyva a harcteret a papok szállásába rohant meghúzni magát, ami sikerült is neki. Később úgy ítélték az oroszok hogy nem volt a forradalom aktív résztvevője, így miután minden elcsendesedett hazaengedték a családjához.
  Bár golyó ütötte sebet nem kapott, mégis meghalt azon a napon. Tovább vert a szíve és tovább lélegzett de az oxigénnel telt vér már hiába jutott el az agyába. Nem volt képes többé nyugodtan elmenni Esztergomba. Nem volt képes többé nyugodtan aludni.
  Tíz év telt el mire elmesélte a történetet a nagymamámnak és újabb harmincegy mire ő elmesélte nekem. Négy év telt el mire én papírra vetettem egy délutánon, hogy miként esett az meg, hogy a Prímáspince papjai nem bort hanem vért mostak fel a macskakőről a sötétkapu előtt.

Teremnév-gépszám: 03 – 18
Jelige: Gai Gai
Feladatszám: 4

Miután találkoztam az Idővel…

A Holtak Éjjelén felkeresett az Idő.
Vészterhes leple után megáll a levegő.
Egy pillanat, s mikor megrezzent az idő,
Bársony pamlagomra ült az időtlen rémnő.

Láttam, ahogy utolsót rúg az Idő karja,
Nem kattant tovább az Ő sárga óralapja.
Vége, hát már nem vágyódik; végre
Az a haszontalan a mellkasban.

Láttam, hogy szakadt leple lóg a vén falakról,
Kedve megmerevedett hullámokat borzol.
Ne, ne sugdoss; nem akarnám hallani-
Vélni, Szívem kósza reményeket fogdos.

Emlékszem, hogy sápadt az akarat magamban,
Halovány-lét a szürke panziószobában.
Emlékszem…, elhagyott, elment
Eszét vette eszeveszett eszemnek.

Sejtettem, hogy messze tőlem a szürke taxi,
Szertelen lelke kezd unalomba révedni.
Még ha tévútra ment volna az ész,
Miért vélem látni a szomszéd halott vegyészt?

Tán látni véltem, hogy egy árny az utcasarkon,
Csendben, s rendben festménnyé ég a házfalon.
Nem kérek mérget, eridj innen! Egy pillanatot adjon nékem!
Hol is tartottunk, kedvesem? Hogy kárhozat mérgezi lelkem?

Hittem, hogy a múlhatatlanság mind’ elborít,  
Épületeket, városom őszi parkjait.
Csak hinni akartam, mohó magányomban
Eljegyeztem magam a halállal… csak Őt lássam.

Reméltem, hogy más is megmaradt a valóban,
Jelen-látók az Idő őszi városában.
Oh, micsoda tudás, itt állni mindennek közepén,
Mit irigykedtem én a párokra, ha a sötétség hozzám ily kevély…

A Holtak Éjjelén vendégem volt az Idő.
Kacagtunk az élők örökkévaló bánatán,
(Míg) keserű ízzel hagytam ott kis panziószobám.
Még most is hallom szavait: „…elvisz, ha eljő”…

Csnt-17 „nyinnyeJ”

Párizs ősszel

Eljöttem,itt vagyok Párizs őszi városában,
A kandalló csak parázslik a szürke panziószobában.
Egyedül vagyok már nem tudom mióta,
A szürke falra nézek,s az időt csak sárga óralapja mutatja,
Annak az órának mely magában lóg a falon,
Nekem a magány nyomja a szívemet nagyon.
Felállok és messze látom a búskomor táj őszi parkjait,
Mellette halványan látom a szürke taxi elmosódó vonalait.
A taxi az utcasarkon megáll,s egy nő száll ki belőle,
Majd megáll a villanyóra mellett,s lassan elindul előre.
A taxi elmegy,elvész a párizsi utcák fasorában,
S a nő is elvész a ködben,az utca távolában.
Nem tudom merre megy,de tekintetem másfelé vándorol,
A kávéházban nem messze egy férfi,nőnek udvarol.
Eszembe jut hogy egyedül élek,
Évek óta folyton csak remélek.
Szeretném ha valaki mellettem lenne,
Talán úgy az idő is gyorsabban menne.
Lassan besötétedik,már régen üres az utca,
Csak egy fényreklám villog,s a sötétet megbontja.
Egy pesti bárból lágy muzsika szól,
Árnyak verődnek vissza a vén falakról.
Majd eszembe jut,hogy egyedül élek,
S szomorúan újra a szürke falra nézek

Balogh Lilla – liduc                           115-18

Képről asszociáció: 5.feladat

Séta a sarkon túlra

(nagyapám emlékére)

Óvó tekintettel
Lesem lélegzeted,
Minden mozdulatod, 
Minden  lépésedet.

Tétován meg-megindulsz,
Zilálva,
„tovább, tovább!!”
- hajtasz kiáltva.

Vidáman nézel végig
A kihalt utcán,
Görcsös mosollyal lesve :
Mi vár a sarok után.

A templom előtt megállsz,
S hangtalanul dacolva
Hallgatod,
Hogy az Ég neved kiáltja.

Futva indulsz újra,
S én csak szorítom öreg kezed,
Nem vagy többé velem,
Szemed a semmibe mered.

„- Forduljunk vissza, sötétedik!”
„- Nem, nem, valaki vár.”
S botodat nekem adva
 elbotorkálsz a sarkon túlra…

…Húsz éve már,  
S ezalatt felnőttem,
Elmentél,
Tán semmit nem vittél belőlem.

Hiába, szemem üres utakon
Folyvást látni vél,
S minden halk zörej
Új reménnyel felér.

…Újabb nesz,
 mit csak képzelek,
egy ajtó kitárul,
Kezed vállamra teszed.

Összerezzenek,
Nyakadba ugranék,
De az ajtó zárva,
Várok tovább… hátha.

…ma még itt vagyok,
Holnap tán veled,
A holnapot odaadom,
Ha foghatom a kezed.

115-14 
Jelige: Scarlet

2. feladat
a)

A pesti utcán…

Hidegen fúj a szél a pesti utcán,
Felhő mögé búj a Nap,
Egy gyermek sikolya puska után,
Győzelmet majd ki arat?

Hidegen fúj a szél a pesti utcán,
Esőcseppek mossák arcom,
Könnyeimben fuldokolván,
Majd csendben én is elalszom.

Hidegen fúj a szél a pesti utcán,
Vihar előtti csend honol,
Nyugalmas béke hová bújtál?
A katonák arca oly komor.

Hidegen fúj a szél a pesti utcán,
Kezed erősebben szorítom,
Sírva-sír egy szőke kislány,
Ő tudhatja csak, mi a fájdalom.

Tombol a vihar a pesti utakon,
A háborgó Duna vadul táncol,
Fáradt fejem álomra hajtom,
S eltűnik az ország, mint a kámfor.

Forró puska ropogását,
Fél fülemmel még én is hallom,
Emberek halálsikolyát,
Sebeiket még én is láthatom.

Süvít a szél ma Pesten,
Egy nép haragja szít tüzet,
Kezedet már elengedtem,
A bánat maradt csak Veled.

Hideg gyertyák fénye,
Belobban a sötétségbe.
Hideg égők ragyognak,
Nem tudod még, mit hoz a holnap.

Barikádok égnek éjjel,
A tömeg dühöng, szalad,
Embert ölni puszta kézzel,
Istenem, de elborzaszt
.
Hajnalban csak pislákol,
Mint gyertyaláng a vaksötétben,
Egy gyermek szeme, s engem vádol,
Hogy béke lesz, mondd miért hittem?

Ködbe burkolózott a pesti táj,
Fagyos, dermesztő szél fúj,
Nincs olyan ki ne sírna már,
Ha lát a köd függönyén túl.

Már nem fúj szél a pesti utcán,
Szívünkben sem lángol a harag,
Egy újabb gyermek anyjáért kiáltván,
Neki már csak ez maradt.

Elhagyottan a pesti utcán,
Kóborolva egyedül,
Próbálok kapni kezed után,
De a Dunában már elmerült.

Rózsaszirmok a földön,
Elhervadt, száraz levelek,
Vércseppek az utcakövön,
Képzeleted űz tréfát veled.

Egy kés mely oly sok szívben volt már,
Egy kés, melyen rozsdafoltok laknak,
Egy kés, mi egykor Te voltál,
Már más szívébe vág szavakat.

Szavakat, mik túl erősek,
Szavakat mik fájnak,
S egy szót mit sokan keresnek,
S mi társa a halálnak.

Elveszett már Magyarország,
Nincs ki többé megvédje őt,
Nézd csak a romos pesti utcát,
S reménykedve várd a megmentőt.

Az 1956-os októberi forradalom emlékére

Kód: 112-06

Jelige: Virágforradalom

2. feladat
Ők és az én apám

Nem volt nyugalom.
Mindegyik szívében vad tűz lobogott.
Nem tudtak gondolni jövőre,
csak a szabadság hűsítő, langyos szellője tartotta őket életben.

Köztük volt az én apám.
Tiszta szível, becsülettel,
áldozta volna életét
egy szebb jövőért.

Régi életük fájó képei mardosták lelküket…
Fojtogató érzés nem a jelennek látni őket.
Gyermekeik arcocskái, régi házuk virágai,
könnypatakban szorítják szemüket.

Köztük volt az én apám.
Akkor nem gondolta már,
hogy ellenségei foglya lesz, hogy megkötik társaival kezüket,
hogy magánzárka rabja lesz két évre, s a hallucináció őrülete sem öli meg
teljesen,
odabent.

Meghalni, elszunnyadni…
semmi több, csak egy pillanatra
otthagyni a házakat, a véres járdákat, piros patakban úszó utcákat, ablak nélküli házakat.
A mennydörgést, mely ágyú zaj.
A sikítást, mely emberi jaj és halálzaj.

Barátok mennek el, álmok dőlnek meg, házak romja dől össze,
ember életek mennek tönkre, egy ágyúcsőre, egy puffanásra, egy késszúrásra.

Jó volna mindezt otthagyni, hisz megtehetnék.
De a haza szeretete, az ÉLET ígérete, és az étel íze…
mind itt tartja őket.
Ha ők nem, akkor ki lesz ki itt megújuló létet követel?

Nem teszik meg,
s nem mennek el.
Most nem gondolhatnak egyszerű dolgokra.
         De mégis… virágot szedni olyan jó volna.
          nyugodtan,
          távol a pokol tornácától.

Megtették,
s bár megszenvedték,
szabadságuk végül elnyerték.

Régi idők, gondolatok hamva száll…
Elmosta őket a forradalom szele.
Vércseppekként hullanak alá a fegyverekre.
Nem gondolták, akkor még nem hitték, hogy ebből ez lesz.


Köztük volt az én apám.
Ő is ott járt.
Mártírok csontjairól mesélve, melyeket ő keresett meg a börtön mellett,
a keserű börtön éveket néha-néha emlegetve,
ma foteljában ülve
visszaemlékszik régmúlt időkre.

4. feladat
Miért vagyok itt?

Itt ülök egy gép előtt.
S azon tűnődöm
mit keresek itt?

Milyen lenne
álmok őszi városában,
vastag fekete sálban
megpihenni.

Énem belső, sárga óralapja
vad táncot lejt,
bennem.
S telnek a percek, Adrienn meg vár rám.

Vagy  gondolatom őszi parkjain
nevetgélve átgyalogolni huncutan.?
Gondolatban szürke taxiban ülök s robogok hazafele.
De még mindig nem értem… Mit keresek én itt?

Vagy ismerős hely ez,
vagy idegen iskola, ahova most tévedtem.
Gondolatomat most kis szókukacok rágják és versrészletek.
És nem hiszem,
hogy ezt most túlélem.

Szürke házak az utcasarkon.
Zavarnak, hogy olyan órmótlanok.
Miért nem lehet minden színes,
mint gondolatom szelleme.

Merre menjek elfele?
Szerintem eltévedtem.
Nem tudom hova menjek és miért is vagyok itt.
Tényleg… minek vagyok még mindig itt?

Mások most kávéházban és otthon
kávéznak és megváltják,
magukat.
Mert engem ugyan most senki sem tántorít el innen…

Fejemben a „vén” falakról már málik a vakolat
és csorog a festék.
Most már tényleg  bomlik az elmém.

Szókincstáram fasorában bolyongok csendesen
és keresem…
a megfelelő szavakat,
hogy leírjam:
elmegyek.

Hát kész lettem.
Meg van megint egy kér perces boldogság,
mely másnak szerintem nem az
De én örülök,
mert mehetek haza.

112-22 /13-as gép

(4. feladat)

Néha a legközhelyesebb szókapcsolatokkal se tudunk verset írni…

Fél négy óta keresem a helyem,
kedvesem sárga óralapja
meg-megvillan a sötétben.
A vén falakról csorog a keserűség,
a fényreklám pont kihunyt az utcasarkon.
Szürke taxit hívnék, ha elindulnék.

Húsz perc múlva úgy lépek ki a kapun,
mintha egy pesti bárból kijutva
magam mögött hagynám részeg társaságom.
Az idegen város színes őszi parkjait
az egyhangú ég húzza vissza a realitásba.
A szemközti kávéházban
a pultot törölgeti egy másnapos özvegy.

A lecsúszott gépkocsipilóta –
csaknem elüt az úrfi

1. kérdésére csak ennyit: a vidámparkba!

(3. feladat)

Klassz, klassz, csudaklassz

Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Szi,
a mester, egy lepkére mutatott.
Két kezét összecsapva, már
csak a lepke maradékát forgatgatta.
Teljesen beleszeretett – a halott pillangóba,
ami bár repülni nem tudott,
de majdnem-mágikus erejű port adott.

Csak egy szippantás volt, amíg Dsuang Szi
megérezte a szerelmet,
tényleg belegabalyodott
és szeretője nem kegyelmezett.
Megeshet…

Kód: 03-16
Jelige: Fara-chan
Inspirációt adta: 2. a
Az Égő Verem

Valahol fény gyúl hirtelen
Valahol a remény fonatja lebeg
Körbe néznek Budapest nagyjai
S félve hallgatják a polgárok hangjait
„Szabadság! Szabadságot a népnek!
Mert a magyarok élnek!Élnek!
A félelem már elhagyta testünk
Mikor a rabigát vállainkra vettük
Hiába ontjátok vérünk
Legalább ti is tudjátok, hogy élünk
A halál nem ellenségünk
Az életet, ha kell akár arra is elcseréljük,
Mert Isten nevére esküszünk, esküszünk,
Hogy rabok tovább nem leszünk!”

A forradalom házról házra lépdel
Növekszik csendben, véresen
Egy gyertya gyúl a sötétben
Egy asztalon, középen
Egyre nagyobb
Egyre fényesebb
Egyre jobban érzik, hogy ennek rossz vége lesz
De már senkit sem érdekel a félelem
Még több gyertya, még több ember tüzeli a lángot,
De az első mégis oly magányosan áll ott.

Emberek táncolják körbe az asztalt
Jókedvükkel vért fakasztva
Mit nekem a szabadság?
Mire jó a félelem?
Elég nekem a kényelem!
No, meg a buja érzelem!
Már senki se figyeli az első lángot
Mely már csak alig pislákolva áll ott.

S mikor elvész a figyelem
Amikor már mindenki hulla merev
A nyitott ablakon át
Egy gyenge fuvallat betalál
Mely belengi a termet
Azt a bűzös vermet
Kioltja az első gyertyát
S felkapja az asztal lábát
Tűz lesz hát mindenütt
Ég a verem! Ég minden emberünk!

Nesze nektek forradalom!
Mely már halott, halott, halott.

Kód: kist-9
Jelige: „Simmy”

Napló,
melyet az élet írt…

2006, október 24.

Aznap reggel, mint mindig, egyedül keltem. A lakás kongó üressége, szinte átitatta testem. Senki nem akadt, akivel megbeszélhettem volna a problémáimat. Szörnyen magányosnak, és elhagyatottnak… szétszórtnak tetszettem. Kit páromul, mellém rendelt az Élet, ezen a napon vonult az örök nyugalom kertjébe… éppen egy éve. A napi rengeteg súlyát, szívemen éreztem, s a furcsa fanatizmus, melyet egykoron munkám iránt tanúsítottam, tudtam, csupán a múlt szelleméből vissza-visszatérő árnyalak, ki már rég elillant. Akkoriban, tanítóként dolgoztam. Szerettem a munkám, s csodálatos hivatásnak tartottam, hogy a fiatalokat oktathatom, akik a jövőt jelentik. Ötvenhét éves vagyok. Ma már csak a megszokás hajt. Kávéval a kezemben, elindultam a konyhából, tudván, hogy egy újabb unalmas, szomorú nap áll előttem, arra várva, a temérdek tennivaló súlya alatt lassan, de biztosan roppanok össze. Szinte vártam is a pillanatot, hogy a fejfámra ezt véssék: „Munkája sok volt, s érthetetlen. A szíve vitte el…” A kis karosszékben ülve szemléltem a lakást. Álmos pillantásokat vetettem a jól megszokott szobára. Előző nap levetett ruhák… a fehér porcelánváza… a szekreter, melyen a drapp színű damasztterítő pihen… minden olyan nyugalmat árasztott… de szemem megakadt a könyvespolcon, amely megtörte a harmóniát.  Néhány hete, egy délután, furcsa kiadvány akadt a kezembe, melyet onnan emeltem le. Érdekelt, ám nem volt időm átnézni. Fényképekkel volt tele. Biztos, hogy nem az enyém. A forradalom… Nem igen akadt benne írás, vagy ha mégis, rövidke, és felettébb nyugtalanító. Oda is léptem hát a polchoz. Hajtott a kíváncsiság. De nem leltem. Ekkor az órára pillantottam. Azonnal elhagytam a lakást. Eszeveszett kapkodással rohantam munkába. Egész nap képtelen voltam koncentrálni… csak a könyvön járt az eszem. „Mégis, mi az, amiért fel kellene idéznem? Miért olyan fontos? Még csak a címére sem emlékszem.„ Hasonló gondolatok peregtek előttem. Talán ezért voltam oly zilált, szétszórt egész nap.
            Két hete történt. Azóta is… gondolataim sokszor visszaűznek a polchoz. Hát elhatároztam, megkeresem. Így is történt. Rábukkantam. A címére, sem szerzőjére nem emlékeztem. Ám egy mondat szíven ütött: „…Köles Pál sötét tekintete…” Nagyapa? Lélegzetem, a  rémület, s az abba gabalyodott bizonytalanság, torkomon akadt. A „remekmű” többet nem került a kezembe… Ám Édesanyám mondatai, fülembe csengnek mái napig. Sokat hallgattam őt, ám csak felnőtt koromra voltam képes megérteni, mit is jelent mindez.

Lassan, türelmesen, s kimérten léptem a szürke szőnyegen. Az íróasztalhoz lépve, ki tudja, milyen intuíció vezette karom,  egy füzethez ért ujjam. Kézzel volt írva. Édesanyám írását, ezer közül is megismerném. Setétkék tintával, gömbölyű betűkkel, eme írás állott az idő súlya alatt megsárgult lapokon:

         „1956-ot írunk. Őszies még az idő. Hajnalodik. A békéscsabai utakon, a főtéren vergődő tankok zaját hallgatjuk. Az iskola udvara zárva. Szovjetek tanyáznak ott. Monoton szürkeség ébred a város, fellegként gomolygó ködében. Lassan elered az eső, majd eláll. Mintha maga sem tudná, mit akar. A kósza szendergésben máris kezd valami kibontakozni. Valami nyugtalanító… szellő fújja az avart. A harmadik emelet erkélyére beköszön a napsugár, mely átszűrődik a fellegeken, s rózsaszín ködbe öltözteti, az egyébként szürke várost. Kósza szendergéséből, éles lövés rázta fel a települést. Hatodik életévemet töltöttem. Nem sokat értettem az akkor uralkodó helyzetből. Édesanya jött be a szobába, s készítette a mackóruhát. – Csupán néhány elmosódott emlékem van… nem tudok visszagondolni azokra az időkre – S mi felöltöztünk, három testvéremmel együtt. Nem értettük, mi történik körülöttünk. Ám egyszer csak… ismét hallottuk a lövést. Azt mondták, azonnal indulni kell az óvóhelyre. Levittek minket a pincébe. Órákig ültünk ott. Édesanyám, kezét tördelte. A helység sötétjébe fény költözött, a lengőajtón keresztül, s fejünket felkaptuk: fekete alak jelent meg az ajtóban. Édesapám.

-Palikám! Nem menj! Ne hagyj itt minket! – szólt síró hangon Édesanyám. Apu, Palikám, megszorította Anyu kezét, s még megölelték egymást, mikor Anyu ismét kérlelni kezdte:

-Kérlek! Ne…- de Apu lefejtette magáról az ölelő karokat. Fejet hajtott, mint a katonák s indult.

Egyenruhát viselt. Nem foghattam fel, mi végre is történt ez… csak sokkal később. Ő, mint rendőrfőkapitány, kiállt a város érdekei miatt, s harcolt az igazságért. Igyekeztek megóvni a civil lakosságot, hiszen a városba érkező szovjet katonák nem igen számíthattak fegyveres ellenállásra, a város polgáraitól.
         Később, persze felajánlották neki, hogy legyen ő is „belső építész, az igazság házában”, s tagadja meg eddigi álláspontját.  Nem tette. Hét évnyi börtönbüntetésre ítélték, melyet Szegeden kellett letöltenie. Politikai fogoj volt… nem köztörvényes.”

Édesanya ekképp zárta gondolatait. Nem tudom, mit mondhatnék… szememben könny ült. Ilyen gondolatokkal halmozott lélekkel indultam utamra.
         Gyalog mentem. Siettem. Ma a diákságot kell élénkítenem, akik lelkesek, s emlékműsorral adóznak, tiszteletük, becsületük jeléül, az 1956-os eseményekről. Fekete esernyő lengett a karomon. Fáradtnak éreztem magam. Gyászba öltözött az ég is. Feketéllet a hajnal, s nem jött fel az égre a Nap. A Petőfi-ligeten sétáltam át, az iskola felé, ahol tanítottam. A rengeteg diák, már a kapu előtt várt. Kedves mosollyal üdvözöltek, ám hirtelen mindenki arcára kiült a zord ijedtség, a sápadt rémület. Én is hátra fordultam, hadd lássam, mi az, amin ennyire meg kell szeppenni. Nevetve tekintettem a városközpont felé - nem is sejtettem, hogy utoljára-, mikor megláttam az Andrássy út felől tóduló tömeget. A forradalom eszméjét hirdetve zúgott az emberek áradata, s fejük felett úgy lenget a három színű zászló, mint valami harci lobogó… egy jelkép. Kissé meginogtam. Felháborító… gondoltam magamban. Ám egy árva hang nem jött ki a torkomon. 1956-ban nem volt köztörvényes bűnözés. Ám, a pusztítás, itt több volt a kelleténél. Épületek ajtajait, ablakait törték be. Megtiporták embertársaikat. Vérengzést, lázadást szítottak, s azt hitték, megváltják a világot. Kővé dermedt lábaim, földbe gyökereztek, s moccanni sem tudtam. Már a közelemben éreztem a dübörgést. A föld lüktetését… Néhány másodperc nem telt bele, míg hozzám is elért az „áradat.” Úgy sodort magával, mit hulló, sárgává múlott falevelet a hideg folyó. Hamar kiértek a rendőrök, így néhányan, a rendbontók közül azonnal el is illantak. Felsegítettek a földről.
         Nem éreztem már az élet ízét… csupán, hogy forog velem a Világ… s minden elsötétül…

Kód: kist 13
Úton nagyapához.

„Kétezer évvel ezelőtt Dzsung Szi,
a mester, egy lepkére mutatott.”
Na igen! Ahogy a könyvet olvastam és elképzeltem, hogy Dzsung Szi-nek milyen földöntúli élményben lehetett része, mikor megértette eme apró lény létének célját a földön, szinte örültem fantasztikus felfedezésének…Azt viszont már kevésbé tudtam értékelni, hogy egy ugyanolyan szépségű lepke folyamatosan az orromra akar telepedni, megsértve ezzel személyes aurámat és zavarva a koncentrálásban.
- Ne törd az okos kis buksid!- nézett rám a visszapillantó tükör segítségével Jason és miután megbizonyosodott róla, hogy kellőképpen felbosszantott,  eleresztett egy halvány mosolyt.
- Mondtam már, hogy nem szeretlek?- morogtam sértődötten.
- Megszoksz vagy megszöksz!- mosolygott most már nem is leplezve elégedettségét.
Ő fogadott a repülőtéren…bármennyire nem tetszik, akkor is így történt. Az egész sztori azzal indult, hogy apa új állást kapott. Ennek persze mindenki nagyon örült egészen addig amíg hozzá nem tette a dolog hátulütőjét is…Ez a bizonyos munka valami irtózatosan messzi és kimondhatatlan nevű városban van. Az ember el sem hiszi, hogy ilyen a valóságban is megtörténhet nem csak a filmeken. Ezután annak rendje és módja szerint elkezdődött a költözködési huzavona, melynek eredményeképpen én, e szerény család egy szem gyermeke, bizonytalan ideig nagyapánál fogok lakni, míg anyáék rendbe jönnek újdonsült otthonunkban.
Röviden ennyi. Szeretem a nagyapát és szeretek nála lenni, de ő tipikusan olyan helyen lakik, ahová az emberek nyaranta egyszer elmennek két hétre túlélőtúrára vagy hegyet mászni. Bármennyire nagy szégyen, de én a városban nőttem fel és még életemben nem láttam igazi , élő pumát, legfeljebb az állatkertben. Pláne nem küzdöttem farkasokkal meg medvékkel, mint Dave bácsikám…Még egy tisztességes tengerészcsomót sem tudok kötni!
Eldöntöttem, hogy nem foglalkozom Jasonnal…túl fáradt vagyok ahhoz, hogy bármiféle magas szintű vitába bonyolódjak. Inkább kikémleltem az ablakon. Ez a hely semmit sem változott az évek folyamán. Bármerre tekint is az ember csak hófödte hegyeket és végtelenbe vesző erdőket lát. Szinte már láttam lelki szemeimmel amint az emelkedő után a kanyarban feltűnik nagyapa farmjának sziluettje mikor…
- Miért olvasol ilyen badarságokat?- kérdezte angyalian pimasz kísérőm.
- Milyen választékosan fogalmaz az Úr!- válaszoltam nem kevés kihívással  a hangomban. – Én legalább olvasok! A te képességeidet azonban megkérdőjelezném!
- Én is szoktam olvasni Pillangókisasszony!
- Mi bajod van neked?- értetlenkedtem.
- Abban a könyvben odáig jutottam, amíg a pasas el nem kezdett magyarázni  a lepkékről. Onnantól kezdve valami iszonyatosan kifordított, tanulságosnak szánt történetek után rájöttem, hogy az egésznek se füle, se farka. Na mi van Hattyúhercegnő? Elakadt a szavad?
El kellett ismernem, hogy igaza volt. Jómagam is másodszorra próbáltam átvergődni a kusza történeten…Na de ezt a világ minden kincséért be nem vallottam volna neki!
- Hát én még nem tartok ott!- lódítottam. – Másrészről nem is csodálom, hogy egy magadfajta félresikerült evolúciós próbálkozás a saját jelbeszédén kívül semmit sem ért meg. – legnagyobb meglepetésemre felkacagott, s ez a kacaj tisztán és őszintén csengett. Úgy nevetett, ahogy én még embert soha nem hallottam nevetni. Nem értettem. Egy ilyen sértéstől más már előrántotta volna a medveölőjét és helyből lemetszette volna a fejemet. De nem. Csak nevetett…Úgy, hogy szinte már jó volt hallgatni. Szinte már nekem is mosolyra húzódott a szám, hogy azon nevessek ahogy ő nevet, mikor eszembe villant az a nem csekélyke dolog, hogy Én Őt lényegében vérig akartam sérteni.
- Remélem tisztában vagy vele, hogy sértegetlek? – kérdeztem bizonytalanul.
- Betűzd kérlek. – nevetett tovább – Nekem ez túl bonyolult!
Puffogva hátradőltem az ülésen. Tehetetlen dühömben valami iszonyatosan szánalmas választ böktem oda, amiért később szidtam is a fejem.
- Nagyon vicces!
- Frappáns válasz! – vigyorodott el, s szép kék szemeiben csibészi elégedettség tükröződött. Nem válaszoltam. Orromat felhúzva, sértett királykisasszonyként viselkedve kibámultam az ablakon. Szörnyen nehéz volt beismerni: „Bizony kislány, legyőztek!”

Mikor a rozoga furgonnal bevettük a kanyart, bevallom nem hittem, hogy képes rá ez a múzeumi darab, már nem csak lelki szemeim előtt tűnt fel nagyapa három emeletes, mindent kibíró háza. Láttam amint a távolban a tehenei legelésztek, és hogy néhányan most terelik ki a lovakat, hogy végre kiélhessék természetes szabadságvágyukat.
Nagyapa már jött is elénk az úton, régi western kalapját lóbálva. Amióta az eszemet tudom, ez a kalap mindig a fején volt. Hogy hogyan csinálta, arról egy fikarcnyi sejtésem sem volt soha. Azt, hogy közeledünk nem volt nehéz kitalálni, mivel ennek a „kiállítási darabnak” a hangját szerintem Három államra innen is lehetett hallani.
- Samantha!!!!!!!!!!! – kiabálta nagyapa és alig szálltam ki a kocsiból, máris a nyakamba ugrott.
- Hogy utaztál kicsim?! Minden rendben volt az úton?! Nem lettél sehol sem rosszul?! Nem volt semmi galiba ?!
Elmosolyodtam. Nagyapa hihetetlen ember volt. Kevés olyan dolog volt a világon amivel őt fel lehetett idegesíteni, de sajnos abba beletartozott a repülés is és én is. Pláne, ha én ültem a repülőn!
- Nyugodj meg nagyapa. – feleltem szinte nevetve. – A világnak nincs olyan szerencséje, hogy velem valami is történjen a levegőben.
- Ne beszélj már ilyeneket! – dorgált meg mókásan, majd elbűvölő kísérőmhöz fordult – Köszönöm a fuvart Jason. Mivel tudnám ezt meghálálni neked?
- Ugyan Mr. Harrison! – legyintett –  Örömömre szolgált a hölgyemény megismerése…Igazán nagyszerűen el lehet vele csevegni. – pimaszul rám kacsintott és bement a házba.
- Miért engeded, hogy ilyen ősemlősök lakjanak nálad nagyapa? – tettem fel a kérdést elsötétülő tekintettel.
- Mi bajod Jasonnel? – húzta fel a szemöldökét az öreg. – Nagyon rendes fiú, és nem szabad elfelejteni, hogy rendkívül jól végzi a dolgát.
- Nálad dolgozik?! – hökkentem meg. - Nem elég, hogy egy olyan emberrel kellett megtennem ezt a nem kevés utat aki pimasz, az arca akkora, hogy lelóg a világtérképről és mellesleg vezetni sem tud, ráadásul együtt is kell élnem vele???!!!
Nagyapa arcán megjelent az a mosoly amit nem szeretek… Az a tipikus mindent értek mosoly…Az a mosoly melyet, ha az ember meglát utána soha nem lesz nyugalma.
- Ki ne mond! – kérleltem, de már nyílt is a szája –  Kérlek ne!
- Rendben van! – vonta meg a vállát és felkapta a csomagjaimat, de a cinkos vigyor azért továbbra is ott csücsült a szája sarkában. Elindult befelé a cókmókommal én pedig utána.
Az ajtóból még egyszer visszafordultam és végigtekintettem a távoli, arcukat szégyenlősen ködfátyol mögé bújtató hegyvonulatokon. Csodálatos – gondoltam. Hihetetlen, hogy a Világ kabátjának legalsó eldugott zsebének a csücskében ilyen szépségek rejtőzzenek…És amire nagyapa gondolt. Nem is tudom…Szópárbajban még soha senki ellen  nem maradtam alul és vonzónak találom, hogy valakinek sikerült felülkerekednie. Meglátjuk! Rengeteg időm van még!

kód: csnt-4
jelige: gróf Rakparthy

3. feladat

Dsuang Szi lepkéje

1.
„Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Szi,
a mester, egy lepkére mutatott.
Álmomban – mondta – ez a lepke voltam,
És most egy kicsit zavarban vagyok.”
A fiatalember fáradtan tolta el magától a verseskötetet. Zúgott a feje, ebben a lírai én, Dsuang Szi és a lepke egymásról való álmodásának zavarossága is segített. Igen későre járt már az idő és még mindig nem tudta megnyugtatni magát arról, hogy eléggé felkészült a másnapi irodalomszigorlatára. Lekapcsolta az íróasztalán álló lámpát. Ekkor vette csak észre, milyen fényesen világítja be emeleti szobáját a telihold. Az ablakhoz ment és kinyitotta. Beáramlott a hideg éjszakai levegő. Kicsi korában falun élő nagyapja sokszor mutatta neki a Hold „arcát”, de sose sikerült belelátnia egy emberi arcot. Most, ahogy kihajolt az emeleti ablakon, mégis az volt az érzése, hogy valaki figyeli, annak ellenére, hogy még mindig nem tudta a nagy krátereket szemeknek, orrnak, szájnak megfeleltetni.
„Már nem bírom tovább” – gondolta magában a fiatalember. Ismét felkapcsolta íróasztali lámpáját és lefekvéshez készülődött. Betette a CD-lejátszóba Puccini Turandotját, mivel ez az opera valamilyen megmagyarázhatatlan okból mindig megnyugtatta és mert hitt abban, hogy a klasszikus zene jó hatással van az agyra. Miközben ágyazott, szinte révületbe esve hallgatta a bűvös erejű távol-keleti dallamokat. Hirtelen árnyékot vett észre a szoba falán. Megfordult és meglepetésében majdnem felkiáltott: egy hatalmas éjjeli pávaszem szállt az íróasztalra. „Bizonyára a fényre jött” – próbálta megnyugtatni magát, miután lekapcsolta a lámpát és kikergette a lepkét, de misztikumra hajló lelkében ott motoszkált egy másik gondolat is.
„Így akarja Turandot! Így akarja Turandot!” – üvöltötte a kórus. A fiatalember feleszmélt. Egy hatalmas csarnokban találta magát, amelynek egyik végén óriási trónban végződő lépcsősor állt. A trónon egy ráncos, öreg kínai ült, aki megtörten hajtotta le fejét. A császár mellett az operából ismert három miniszteren, Pingen, Pangon és Pongon kívül egy negyedik bölcs is állt. A kórus a zenekarral kiegészülve a lehető leghangosabban énekelt. Ekkor előlépett a trón mögött álló alak, akit eddig hősünk nem vett észre, és felemelte a kezét. Hirtelen teljes csönd ült a teremre. Az emberek egyszerre leborultak. A fiatalember nem vette a nép reakcióját rögtön észre, így fel tudott nézni. Egy gyönyörű fiatal lány állt a lépcsősor tetején, akinek arcán megvető mosoly suhant át. A leány szépsége annyira rabul ejtette a fiatalembert, hogy csak állt, kővé dermedten. Turandot végigjáratta a szemét alázatos népén, de amint meglátta, hogy valaki még mindig talpon van, haragra gerjedt.

Őrség! – kiáltotta. – Fogjátok el a felségsértőt!

Az ifjú viszont csak sóbálvánnyá válva nézte a hercegnőt. Aztán azt érezte, hogy erős kezek megragadják és vonszolják kifelé a csarnokból. A negyedik bölcs könyörögve nézett Turandotra, de ő nem figyelt rá. A fiatalember már csak annyit hallott:

A látványommal kifizettelek, rongyos koldus, és most meg fogsz halni!

2.
„Nem is így fejeződik be A Nagy Pénztárnok” – mondta magában a fiatalember. Nem tudott másra gondolni, mint hogy megártott neki az áttanult hétvége. A mai lesz az első szigorlata, ezért nem tudta még magáról, hogy mennyit kell tanulnia rá. Különben nem volt nehézfejű, idáig a vizsgákat is mind sikerrel vette, de az eddigi egyetemi évei alatt a felsőbb évesektől hallottak alapján a „szigorlat” szónak valami veszélyes és fenséges jelentést tulajdonított. Veszélyes és fenséges – pont, mint Turandot Puccini olvasatában. A szokásos reggeli teendők elvégzése után felvette legjobb öltönyét és elindult az egyetem felé. Babonából az utolsó pillanatban, tehát a vizsga napján sose nézett már bele az anyagba. A buszon ezért inkább zsebeinek tartalmát nézte át, mert nagyon zavarta, ha zsebre akarta dugni kezeit és valami volt bennük. Pár szóró lapon és cukorkapapíron kívül egy kis cetlit is talált. Szétnyitotta és legnagyobb meglepetésére egy furcsa rajzot látott meg rajta, ami leginkább egy kínai írásjelre emlékeztetett. Végigfutott rajta a hideg és gyorsan visszacsomagolta a papírcetlit.
Az egyetemre érve (szerencsére volt még elég ideje) nem a Magyar Irodalomtörténeti Intézetbe indult először, hanem továbbment a campus épületei között, a Távol-Kelet kutatóinak központjába. Itt hamarosan rátalált egy barátjára, aki kínai szakos volt.

-Figyelj, Peti…lenne egy kérdésem. Ez mit jelent? – kérdezte zavartan és előhúzta zakójának zsebéből a titokzatos papírdarabot. Peti tüzetesen vizsgálni kezdte:

-Úgy őszintén, fogalmam sincs, szerintem nincs semmi jelentése. Akár egy tulajdonnév is lehet. De miért kell ez neked?

-Hadd ne meséljem el most – válaszolta a fiatalember. Túl hosszú lett volna most elmagyarázni az egész történetet, a lepkétől Turandotig.

-Jó, rendben, csak kíváncsi voltam. Várj csak! Ha tulajdonnév, akkor a hangalakját ki tudom találni! Elég érdekes szó…aré…ja, nem is…dsu…igen…Dsuang Szi! De most hova rohansz?

3.
A fiatalember benyitott a  kijelölt terembe. Már sokan benn voltak. „Hiába, ez a magyar szak átka” – gondolta – „lehetetlen, hogy mindenkit ismerj.” Leült a megszokott helyére, ahol barátai már várták, ám alig figyelt beszédükre.

-Nézd azt a holdvilágképűt, azt hiszi, hogy még most be tud vágni egy könyvet!

Hősünk felocsúdott és arra fordult, amerre barátja mutatott. Meglátta a holdvilágképűt és eszébe villant a múlt éjszaka. Viszont bármennyire is erőltette magát, nem volt képes a csoporttársa szemei, orra, szája helyére holdkrátereket képzelni. „Már sose tudom meg, milyen a Hold arca.” Mindeközben józan eszével tudta, hogy nem a Hold az, amiért most legfőképpen kéne aggódnia, hanem a szigorlat, de tudat alatt még Dsuang Szi és Turandot rejtélye is foglalkoztatta és aggasztotta.
 A beszélgetés adta alapzaj egyre erősebbnek tűnt számára. Úgy érezte, hogy már órák óta itt benn ül. Nyílt az ajtó, belépett a professzor. Mindenki elnémult. Az ősz hajú tanár elkezdte osztani a feladatlapokat, ezzel a szigorlat elkezdődött. Mindenki nekihajolt a munkának. Az ifjú is írni kezdett. Örült, hogy félelmei nem váltak valóra: a dolgozat témájáról eleget tudott. Tolla csak úgy szántotta a papírt, ám egyszer csak kétségbeesetten vette észre, hogy kifogyott belőle a  tinta. „Mindig ez van. Murphy törvénye mindig bejön.”- bosszankodott magában. Előszedte az egyik füzetét. Kitépett a végéből egy kisebb fecnit és néhányszor végighúzta rajta a tollat, hogy kipróbálja, tényleg nem működik-e. Világéletében pedáns embernek tartotta magát, ezért nem engedhette meg magának, hogy összefirkálja a feladatlapot. A professzor, aki már a papírzörgés hangjára felfigyelt, elindult a fiatalember felé. Ő rémületében nem tudott moccanni sem. Sose tudta jól kezelni a stresszhelyzeteket, puskázni se mert még gimnáziumi évei alatt sem. Ott ült, előtte a nyitott füzettel, a professzor szeme hidegen csillant meg. A fiatalember már tudta: úgysem tudná kimagyarázni magát.

-Az utóvizsgán találkozunk. Viszontlátásra!

CSNT30
TISZAVIRÁG
5. feladat alapján
A fülbe való

            Már szürkült. Az utcán az egyetlen fényforrás az utcai lámpa fénye volt.
A lány idegesen szedte lábait. Arcát sápadtan megvilágította a lámpa fénye.  Éppen egy ablak alatt haladt el, amikor halk gitárszó ütötte meg füleit.
            Megállt. Lélegzete szapora volt. Kezeire nézett:  önkénytelenül fogták az akkordokat, akaratlanul is az eszébe jutott, mikor ő gyakorolt otthon… Apja hányszor és hányszor korholta, hogy inkább a tanulással kellene foglalkoznia, és nem az ostoba gitárjával, hányszor mondta hogy nem lesz belőle semmi, csak egy semmirekellő zenész. Semmirekellő zenész- ez fájt a legjobban a lánynak. Tudta, apja szereti Őt, és csak a csalódástól akarta megóvni.
            A szobából továbbra is halk gitárszó szűrődött ki. A lánynak könnycseppek csurogtak végig arcán. Egyszer csak a gitárszó elhalkult, és egy idősebb férfi hang keményen utasította rendre a gitár tulajdonosát, hogy ideje lenne abbahagyni a gyakorlást. A lány szíve elszorult, és keserves sírásba kezdett. 
            Nem nézte merre megy, arca felpüffedt, szeme bevörösödött a sírástól. Egyszer csak egy ajtóban találta magát. Nem habozott, bekopogott. Egy ötven év körüli férfi nyitott ajtót, és ahogyan az előtte álló lányranézett, a lélegzete is elakadt. Nem szólt- némán kinyitotta az ajtót, a lány bement- mint aki jól ismeri az utat- a nappaliba ment, majd helyet foglalt az egyik karosszékben.
            A férfi pár pillanat múlva egy gitárral a kezében tért vissza. A lány ránézett- de nem szólt.
„Azt hiszem ez a tied!”- mondta csendesen a férfi.
            A lánynémán átvette a régen nem használt poros hangszert. Kezében érezte a hangszer finoman megművelt testét,a húrok finomságát,  érezte a hangszer illatát. Ujjai hamar rátaláltak a megfelelő fogásra. Először csak bátortalanul, alig halhatóan csendült fel a dallam, majd egyre erősebben, és erősebben…
A lány érezte, már nem történhet vele semmi rossz, biztonságban van: apja mellette, gitárja a kezében- hazaért. Apja is érezte lánya többé már nem kislány- nővé érett. A férfi a lányára nézett, majd hirtelen megölelte. A lány könnyei szelíden mosták le a port a hangszerről.

4. feladat alapján

A csalódás

Tizenhét éves voltam,amikor megismertem Szabolcsot. Egy belvárosi kávézóban volt pincér- én pedig a hely tulajának jó barátja. Már az első pillanatban megtetszett hosszú  barna haja, és fekete gomb szemei. Nem volt magas, sem túl alacsony. Lányos zavaromban rögtön mosolyogni kezdtem- próba szerencse. Zsuzsi- a tulaj látta rajtam, hogy Szabi nem közömbös számomra, így szinte kötelességének érezte, hogy mindent elmondjon róla. Szelíden utasítottam vissza. Meg tudom én is oldani a helyzetet.

Szabi pár perc múlva odajött, és megkérdezte, hogy ráérek-e a kávém után, mert ő „véletlenül” pont akkor végez. Tudtam, hogy Zsuzsa keze van a dologban, de engedtem a csábításnak.

-Hova menjünk?- kérdezte

-Nem tudom, válassz te!

-Hmm, akkor én azt hiszem, először elviszlek enni, aztán sétálhatunk, ha van kedved.

-Köszönöm, nem vagyok éhes, de szívesen sétálnék -mondtam.

Egész délután sétáltunk a Margit szigeten. Szabolcs szinte egyfolytában beszélt: a munkájáról, a családjáról, az életéről, az álmairól. Teljesen elvarázsolt. Már sötétedett, amikor meg mertem kérdezni, hogy nincs- e kedve eljönni az aznap esti hastáncfellépésemre egy pesti bárba. Szabolcs örült a meghívásomnak- nem merte nyíltan bevallani, hogy szeretne kicsit lengébb ruhában látni, de tudtam, hogy ez a helyzet. Este hétre beszéltük meg a találkozót a bár melletti utcasarokra.
            Nagyon izgatott voltam- pedig nem ez volt az első fellépésem. Szabolcs elkésett a találkozónkról, én pedig nem várhattam, be kellett mennem a bárba, fel kellett vennem a ruhámat, sminkelnem kellett- egy hastáncos néha tovább készülődik, mint egy menyasszony.
Csalódottan mentem fel a színpadra, a produkcióm sem sikerült úgy, mint szokott. Mikor vége volt a számomnak egy férfi közeledett felém egy nagy csokor vörös rózsával.

-Egy fiatalember küldi Önnek, de nem mer bejönni- mivel elkésett a megbeszélt találkozóról.

Az öltözőbe rohantam, összeszedtem a ruháimat, és úgy ahogy voltam- hastáncruhában- kirohantam Szabolcshoz. Mikor meglátott csak annyit mondott:„Menj vissza, meg fogsz fázni Bambi! ” Nem szóltam egy szót sem, némán megcsókoltam, az utcasarkon, jóformán meztelenül egy fényreklám alatt.

-Ha minden alkalommal megcsókolsz, amikor elkésem, akkor egy randinkra sem fogok pontosan érkezni- mondta somolyogva.

-Nagyon vicces!- mondtam kicsit durcásan-  Jó lenne, ha valami melegebb helyre mennénk, hiszem már jócskán tél van.

Szabolcs nem habozott, leintett egy szürke taxit.

-Hova vihetem Önöket? –kérdezte a taxis

-Hmm, Nagymező utca 6- mondta Szabi –Ne haragudj Bambi, van egy kis dolgom.

A taxiban „kényelmesen” fel tudtam öltözni, még azt sem bántam, hogy  a taxis inkább engem, mint az utat figyelte. Mikor megérkeztünk, Szabi azt mondta várjam meg a lépcsőházban. Nem volt valami bizalomgerjesztő hely, a vén falakról már mállott a vakolat- pedig ilyen házat nem sokat látni a Nagymező utcában. Körülbelül fél órát várhattam Szabira. Mikor megláttam megörültem neki, Ő viszont elég ellenségesen viselkedett velem. Meg  szerettem volna fogni a kezét, de nem engedte, hogy hozzáérjek. Nem tudtam mire vélni, de jobbnak láttam nem kérdezni.
            Randi randit követett. Csodás egy évet töltöttem együtt Szabolccsal. Igaz, néha fura volt, és nem engedte, hogy megfogjam a kezét, vagy a karját, de nem tulajdonítottam neki különös jelentőséget.
            A tizennyolcadik születésnapomon Szabi még a szokottnál is különösebb volt. Már éppen kezdtem volna kiborulni, amikor azt mondat, van nekem egy meglepetése, menjek vele le az utcára. A villanyoszlop mellett az úton egy szürke taxi állt- pontosan az, amelyiket egy évvel ezelőtt a bár előtt intettük le.
- Szállj be, nyugodtan! – mondta, majd kinyitotta nekem az ajtót. Miután beszálltam, ő is beült az autóba, és bekötötte a szememet. A taxis nem kérdezett semmit, csak finoman a gázra lépett.
            Körülbelül tíz- tizenöt perc múlva megálltunk valahol, Szabolcs pedig kisegített a kocsiból. Halk zeneszót hallottam, éles fényeket láttam- a kendőn keresztül. Hirtelen levette a kendőt a szememről, én pedig megpillantottam az egy évvel ezelőtti bárt, és az egy évvel ezelőtti fényreklámot, rajta a felirattal: „Bambi, hozzám jössz feleségül?” Szabolcs kérdőn nézett rám.
„Igen!”- többet nem tudtam mondani, de azt hiszem nem is kellett.
            Őszre tűztük ki az esküvő időpontját, úgy döntöttünk különleges esküvőt szeretnénk: egy parkban akartunk összeházasodni, nem messze Zsuzsi kávézójától.
            Eljött a várva várt nagy nap. Ott álltam a kávézóban, a gyönyörű szép fehér menyasszonyi ruhámban, és el sem tudom mondani, mit éreztem. „Gyönyörű vagy!”- mindenki ezt hajtogatta, és igen, gyönyörűnek éreztem magam. Egyszer csak álmodozásomat egy rendőr szakította félbe.

-Jó napot kívánok! Ön Sidó Hanna? –kérdezte a férfi

-Igen,én vagyok, miben segíthetek? – kérdeztem. Egyszerre nagyon rossz érzésem támadt.

-Földesi Szabolcs. Ismeri?

-Igen, Ő a vőlegényem és körülbelül fél óra múlva a felesége leszek. Miért, valami baj van?- ekkor már reszkettem

-Asszonyom, Földesi urat letartóztattuk, kábítószer-birtoklásért.

-Kábítószer- birtoklásért?- ismételtem. Ott álltam a hófehér ruhámban, a vőlegényem pedig a börtönben.

Megkértem Zsuzsát, hogy értesítse a vendégeket, én pedig a börtönbe mentem a rendőrrel.
A rendőrőrs előtt egy mentőautó állt, az ápolók éppen egy halottas zsák  száját húzták össze. Összeszorult a szívem. Tudtam- itt nagyobb baj van, mint a letartóztatás. Egyenesen a mentőautóhoz mentem. A rendőr nem bírt visszatartani.
Az ereimben megfagyott a vér amikor láttam, hogy Szabolcs van a zsákban. A kezében a gyűrűnket szorongatta.

-Sajnálom asszonyom, már nem tudtunk rajta segíteni. – mondta a mentőorvos

-Mit csinált?- kérdeztem elfúló hangon

-Felvágta az ereit. - majd beszállt az autóba, és szó nélkül elhajtott.

Nem tudtam elhinni, hogy itt hagyott.  Gyakran kérdezte, mikor csalódnék benne. „Szabolcs, most csalódtam benned!”- mondtam halkan, majd cipőmet a kezembe fogva menyasszonyi ruhában sétáltam végig az utcán.

Kód: 03-17
Jelige: Raistlin
A múltba veszett város - 2. feladat, b.

Budapest. A szülővárosom. Életem során sok más nagyvárosban jártam, de Budapestet tartom a legszebbnek. Még kisgyerekkoromban költöztünk el a szüleimmel külföldre és azóta is csak egyszer jártam ebben a lenyűgöző városban. Még most is emlékszem látogatásom minden pillanatára. 1956. július 4-én, délután 2-kor futott be a vonatom a Keleti Pályudvarra. Gyönyörű szép nyári nap volt. Az állomásról kiérve megpillantottam a rég nem látott várost, és hirtelen feltámadtak bennem a régi emlékek. A régi barátaim, a gondtalan játék a múzeumkertben, a dölyfös öreg nénik, akik egyfolytában csitítgattak, szeretgettek és az első szerelem, ami egy parkban ért utol, ami az állomástól nincs is olyan messze. Először tehát ide vettem az irányt. Sétáltam egy jót a friss levegőn és hallgattam a madarak vidám csicsergését. Felidéztem a hőn szeretett lány kecses alakját, ahogy ott ül a padon. Szinte beleszédültem. Miután már eleget időztem itt, elindultam a belvárosba. Imádtam a város népének minden egyes emberét, a nyüzsgést, a felfordulást, a járművek hangját és kipufogójuk szagát. Legszívesebben minden járókelőt megszólítottam volna. Betértem egy helyes kis kávézóba. Tejes kávét kértem jó sok cukorral és egy túrósbatyut, ami a kedvencem. A kávét kortyolgatva egyszer csak megakadt a szemem egy napilapon. Az újság elejére hatalmas betűkkel volt írva a főcím, miszerint a nép lázadozik, a kommunista kormány intézkedései általános felháborodást eredményeztek. Nem érdekelt túlságosan a politika, így ezt a szöveget sem vettem komolyan, hiszen semmilyen elégedetlenséget nem láttam az emberek arcán, nem éreztem a levegőben a forradalmi hangulatot. Vagy csak jól leplezték? Nem tudom. Aznap már nem gondolkodtam többet a különös híren, igyekeztem végigjárni gyermekkorom legszebb emlékeinek színhelyeit. Már másnap este vissza is utaztam a 11 órás vonattal Münchenbe, ahonnan reggel indult a repülőgépem vissza a távoli Amerikába. Budapesti látogatásom óta eltelt két hónap. 1956. október 23-a van. Egy átdolgozott munkanap után fáradtan rogytam le a fotelbe és bekapcsoltam a televíziót. Unottan váltogattam a csatornák között, amikor egyszer csak az éneklő dívák és vicces komikusok után megláttam szeretett Budapestemet. Hirtelen elöntött a szomorúság. Döbbentem bámultam a képernyőt és nem akartam elhinni, hogy az ott az én városom. A napot eltakarták a haragos felhők és jeges esőt zúdítottak az elcsigázott emberek nyakába. Az utcákon sebesültek ordítása és anyjukat hívogató gyermekek sírása hallatszott. Fegyverek ropogtak, bombák robbantak, s a felbőszült emberek zászlóikat lengetve indultak csatába egy megbukott rendszer katonái ellen. A régi, vidám, gondtalan és nyüzsgő város utcáit most ellepte az elkeseredettség és a halál. Nem, az már nem az én Budapestem volt. Egy másik hely, ahol egy nap alatt az emberek saját maguk változtatták meg sorsukat, ami nem is tudhattam, mennyire rossz is valójában, hiszen a nyugat kényelmében éltem le furcsa életem.