További résztvevők és műveik

Név

Iskola

Kód

Abdullin Szárdár

Shakespeare Színművészeti Akadémia SZKI

307-4

Adamecz Anita

Károlyi Mihály Fővárosi Kéttannyelvű Közg. SZKI

115-19

Bakos Dóra

Károlyi Mihály Fővárosi Gyakorló Kéttannyelvű Közg. Szki

115-20

Balkányi László

Petőfi Sándor Gimn.

Bartus Boglárka

Ady Endre Gyakorló Koll.

03-13

Bencze Hajnalka

Raoul Wallenberg Humán SZKI és Gimn.

kist-18

Bércesi Bettina

Leövey Klára Gimnázium és Szakköz.iskola

magyt-5

Bottlik Péter

Petőfi Sándor Gimnázium

307-12

Bozzai Bence Róbert

Kölcsey Ferenc Gimnázium

nagyt-17

Csák Anna

Veres Péter Gimn.

115-8

Csatlós Csongor

Irinyi János Környezetvédelmi és Vegyészeti SZKI

115-12

Csepregi Erzsébet

Raoul Wallenberg Humán SzKI és Gimn.

kist-12

Cser - Palkovics Réka

Kölcsei Ferenc Gimnázium

nagyt-18

Csoma Csilla

Modell Divat Iparművészeti Szakközépiskola

307-15

Dévényi Beatrix

Illatos úti Kézműipari Szki és Szakmunkásképző

03-17

Dévényi Erika

Kézműipari Szki és Szakmunkásképző

03-18

Erdélyi Adrienn

Madách Imre Gimnázium

307-2

Farkas Katalin

Illatos úti Kézműipari Szki és Szakmunkásképző Isk.

03-8

Farkas Tímea

Petőfi Sándor Gimn.

307-18

Fenyvesi Fruzsina

Leövey Klára Gimnázium és Szakközépiskola

nagyt-7

Folk Zsófia

Ady Endre Fővárosi Gyakorló Koll.

115-15

Földváry András József

Fáy András Műszaki SZKI

307-8

Francia Réka

Illatos úti Kézműipari Szki és Szakmunkásképző Isk.

03-7

Fürtös Katalin

Ady Endre Gimn.

03-5

Gál Csaba

Petőfi Sándor Gimnázium

307-13

Gombos Brigitta

Raoul Wallenberg Humán SZKI és Gimn.

kist-17

Gutai Norbert Ádám

Fáy András Közl.gépészeti és  Műszaki SZKI

115-4

Hajek Csilla

Leövey Klára Gimnázium és Szakközépiskola

nagyt-10

Holló Viktória

Madách Imre Gimnázium

112-12

Kinder Krisztián

Leövey Klára Gimnázium és Szakközépiskola

nagyt-12

Kiss Katalin

Jelky András Ruhaipari SZKI Kollégium: Ferenczy Noémi Középiskolai Koll.

115-17

Kiss Zsuzsanna

Kézműipari Szki  és Szakmunkásképző (Illatos út)

03-16

Koniorczyk Miklós

Kézműipari SZKI (Illatos út)

03-12

Kostyál Viktor

Leövey Klára Gimnázium és SzKI

nagyt-30

Koszta Zsanett

Madách Imre Gimnázium

307-1

Kovács Antal

Leövey Klára Gimnázium és Szakközépiskola

nagyt-14

Kovács Enikő Edit

Veres Péter Gimn.

115-6

Kozma István

Leövey Klára Gimn.

307-10

Labádi Zsuzsanna

Ady Endre Gimn.

Libnár András

Fáy András Közl. Műsz. SzKI

kist-4

Mákszem Kinga

Szentágothai János SZKI

kist-8

Mézner Noémi

Kanizsay Dorottya Eü. SZKI

115-18

Molnár Gyula

Szent-Györgyi Albert 12 évf.os  Isk.

115-2

Mórocz Júlia

Illatos úti Kézműipari Szki és Szakmunkásképző Isk.

03-10

Orbán Rita

Irinyi János Környezetvédelmi és Vegyészeti SZKI

115-13

Pálinkás Réka

Madách Imre Gimnázium

kist-5

Papp Benjámin

Petőfi Sándor Gimn.

Papp Ildikó

Ady Endre Fővárosi Gyakorló Koll.

115-16

Pásztor Fruzsina Judit

SZt. István Közg. SZKI és Koll.

kist-13

Petrik Dávid

Fáy András Közl.gépészeti és  Műszaki SZKI

kist-11

Poledovits Anett

Petőfi Sándor Gimn.

307-19

Pólya Alexandra

Ady Endre Gimn.

03-2

Rák Dóra Anna

Teleki Blanka Közgazdasági Szakközépiskola

nagyt-19

Rakamazi Klaudia

Ady Endre Gimn.

03-9

Reszegi Máté

Leövey Klára Gimnázium és Szakközépiskola

nagyt-15

Sass Petra

Madách Imre Gimnázium

kist-7

Senkó Alexandra

Petőfi Sándor Gimn.

307-16

Simicska Bence

Madách Imre Gimnázium

kist-6

Stevanyik Ádám

Leövey klára Gimnázium és SZKI

nagyt-29

Szabó Fanni

Kézműipari Szki és Szakmunkásképző

03-11

Szalma Eszter

Raoul Wallenberg Humán SZKI és Gimnázium

kist-9

Szécsényi Klaudia

Raoul Wallenberg Humán SZKI és Gimnázium

kist-2

Szitú Balázs

Raoul Wallenberg Humán SZKI és Gimn.

kist-19

Szklenár Mónika

Raoul Wallenberg Humán SZKI és Gimnázium

kist-3

Szobota Miklós

Leövey Klára Gimn. és SzKI

nagyt-27

Szögi Csaba

Shakespeare Színművészeti Akadémia Szakközépiskola

307-5

Szöllős Gábor

Weöres Sándor Ált. Isk. és Gimnázium

nagyt-24

Szűcs Gergely

Leövey Klára Gimnázium és Szakközépiskola

nagyt-16

Tádics Kitti

Madách Imre Gimnázium

112-13

Takács Tímea

Szent István Közg. SzKI

kist-16

Temesvári Zsolt

Fáy András Közl.gépészeti és  Műszaki SZKI

Timár Balázs

Leövey Klára Gimn. és SZKI

nagyt-28

Tóth János Krisztián

Magyar Gyula Kertészeti Szakközépiskola és Szakmunkásképző

307-9

Tóth Judit Zsófia

Veres Péter Gimn.

115-7

Tóth Mária

Leövey Klára Gimnázium és Szakközépiskola

nagyt-6

Törzsök Renáta

Leövey Klára Gimnázium és Szakközépiskola

nagyt-13

Trencsényi Beatrix

Petőfi Sándor Gimn.

307-17

Vass Gergely

Szent-Györgyi Albert 12 Évfolyamos Iskola

112-18

Zombori Nikolett

Raoul Wallenberg Humán SZKI és Gimnázium

kist-10

Táncoló árnyék
1. Feladat

A múzeumban

Lágyan ringat az esti szellő
A múzeum fölött csillagok égnek
Az éj beborít, akár egy kendő
Nincs most szabad útja a fénynek.

Nagy épület, komor falai
Elvesznek a sötétben
A gyertyák lángjai
Szállnak, égnek a kezekben.

A falakon művek lógnak
Hirdeti mindegyik, hogy szép
Megváltoztatja mind a múltat
Álnokságot hirdet a sok kép.

Leng a függöny, egy alak
Engedély nélkül nézelődik
Csöndben keresi az igazat
A dolgok hallgatnak, megérzik.

Összesúgnak háta mögött,
Tudják, hívatlan vendég
Megmutatja arcát, mi törött,
Mi maszkot visel már rég.

Egy öreg festményen angyal száll
Síró arca megremeg
Mellette sok szobor némán áll
Borzongatja a lelkeket.

Hazudik a szép világ,
Lehull most a fátyol,
Nem őrzi titkát tovább,
A bátorság távol.

S lesz-e majd valaki,
Ki észreveszi a sok hibát
S ha igen, mer-e tenni, akarni
Vagy inkább menti önmagát?

Táncoló árnyék

2. Feladat

A vonaton

Visz a vonat, megyek utánad
Arcod előttem lebeg
Parancsolni kéne a vágynak
De a hangom megremeg.

Fáj a tudat, hogy vége lett
De nem engedlek el.
Ostoba sok emberi tett
A megbocsátás emel fel..

Mindannyian hibázunk,
S utána bánjuk tettünket,
De lesz-e ki átölel, ha fázunk,
Ki elnézi minden bűnömet?

Elég volt rég a kínból,
Ideje már, hogy elfelejtselek
Tanultam a hibáimból,
Nehogy elveszítselek.

Várnám, hogy újra szólj, 
Hallanám hangodat,
„ahol én fekszem, az az ágyad”,
S újraéledne a pillanat.

De nem sokkal a sínek fölött
Zakatolnak a kerekek
Szenvedés a mosoly mögött
Ellökhetsz, én úgyis felkelek.

4.

       Indiában

Indiában, hol éjjel a vadak
Zöld szeme cikkan át a dzsungelen,
Ellenséges hadak bújnak
Az eget figyelve, nesztelen.

Mozdulatlan, koszos testük
Tikkadtan csak vízért remeg,
Vérkoszorút rajzol tettük:
Felettük száz holt lélek nevet.

Indiában, hol éjjel a hadak
Zord szeme cikkan át a dzsungelen,
Az Indus partján színre lép
Egy fiatal leány - meztelen.

Mozdulatlan, koszos testek
Hada felajzva mind lándzsát emel,
S nem tudja már hogy nem ölni,
Hanem szeretni és érezni kell.

Indiában, hol éjjel a vadak
Zord szeme cikkan át a dzsungelen,
Fiatal lány halott teste fekszik
Meggyalázva – meztelen.

Mozdulatlan, koszos teste
Kifosztott palotaként hever
S a hétszáz palota helyét elfoglalta
Az őserdő egy hűvös éjjelen.

Elrepül
Várj! Ne rohanj úgy!
Mért velem jönnél?
Jönnék, mennék, szaladnék!
Milyen hideg van!
Fázik a kezem!
Baj, hogy megfogtam a kezed?
Nem, így jobb. Biztonságosabb…
Milyen rideg most a táj
Hiszen tél van…
De bennem most dúl a nyár!
Feléledt bennem egy halvány láng…
Bennem a tűz már mindent eléget…
Kezed forró, akár a…
Szeretlek téged!
Én is szeretlek
Mit szeretnél milyen legyek? Csendes talán, mint a hegyek? Vagy csak ragyogjak rád mosolyogva, mint csillagok az éji vándorokra?
Ne olyan légy, mint a hegyek, ne hallgass! Ordítok, ha lágy hangod nem hallhatom! Beszélj hozzám, kérlek, akkor is, ha én beszélek! S ragyogj, ragyogj! Mást úgyse tudsz tenni! Ha már engem nem szeretsz, akkor is ragyogj tovább… bár nem tudhatod, hogy az nekem majd mennyire fáj…
Te bolond! Tudnék én mást szeretni?! S én is bolond vagyok, lásd, mert bolondot szeretek s bolondságunk már…
És ha találsz más bolondot?
Nem találok. Te vagy a bolondom… Ne engedd el a kezem!
Ha elengedem, ugyanúgy szeretlek…
De ha elengedsz, lezuhanok, elnyelnek tajtékzó viharok s tengeren lévő sötét habok!
Akkor nem engedem, sőt, átkarollak teljesen…
Szállni tudnék ilyenkor veled, és úgy érzem, a halál sem fenyeget!
Kedves, ami szép, azt nem érheti ártalom… És ha mégis baj van, sírd ki magad a vállamon…
Gyengének érzem magam, de nem félek… valahol tudom, hogy te megvédesz…
Szemedben látszik a félelem… Mondd mitől félsz, mikor repülök veled?
Zeneszót hallok valahol távol. De a fények…
Eltűnt körülünk a világ… S mégis félek… Most te vagy nekem a világ!
Reszketsz, mint egy halott őszi levél!
El ne engedj most! Odakint leng a kötélen a ruhám… Az őszi levél, már halotti csöndes, nem él! De én még talán igen…
Talán igen??? Nem halhatsz meg nélkülem…
Én döntök, hogy itt hagylak-e árván
Lehet, de én döntök, hogy maradok-e…
Mért hallgatsz?
Hallgatásom fáj?
Hangod jobban szeretem, beszélgess velem!
Miről beszélgessek veled?
A világ oly végtelen, s akad témánk elég…

Egyet mondj, melyet nem említettünk még
Az élet értelme…
Ez fájt, hisz tudod, hogy te vagy nekem a világ… s ha ezt nem így gondolod…
Ne folytasd! Ne kínozz azzal, hogy nem hiszel nekem! Ne hidd hogy köztünk nincs szerelem…
Én ezt nem hiszem, de most mért nem fogod kezem?
Mért nem ragyogsz most rám, mi a baj?
Baj? Az nincs… Én most is nevetek
Nevetsz? Mért nem érzem ezt én?
Megérintettelek…
Megérintettél…
A lelked lelkemhez ért…
Rám mosolyogtál…
S én visszamosolyogtam rád…
Belenéztél a szemembe…
A lelkedet láttam meg!
És mit láttál benne?
Magamat
És ha én belenéznék a lelkedbe… mit látnék?
Magadat
Emlékszel még? Emlékszel?
De mire?
Amikor először megfogtam kezed…
Emlékszem… tél volt… mellettünk a táj kopár, s a folyó álmosan hömpölygött…
És arra emlékszel, hogy hol csókoltalak meg először?
Te csókoltál meg engem? Én nem így emlékszem…
Akkor ez most lényegtelen… De emlékszel az első csókra?
S te az utána kimondott gyöngéd szókra?
Minden nap veled újra élem…
Felidéződik szemed tengerében
Bolond vagyok.
Mért?
Mert minden napom emlék s egyben újdonság…
Nekem is e kettőből áll a világ…
Milyen lágy színekben játszik ma a hajnal…
Milyen szívesen játszanék a hajaddal!
Te őszülsz…
Az nem lehet
De igen, nézd
Tényleg… hogy elrepült az idő veled!
Remeg már a kezed!
De még mindig fogom a kezed!
Elrepült az élet veled!
Fogd meg utoljára a kezem!
Várj, ne rohanj úgy!
Miért, velem jönnél?
Jönnék, mennék, szaladnék!

Valahol
                        Valahol… valahol messze… valahol nagyon messze az árnyad…siet…rohan szalad…viszi a vonat, de én megyek utánad, sietek, rohanok, szaladok s már engem is visz a vonat… A folyó most a vonat mely visz… mely visz téged el… el… el tőlem… messzire…de engem is visz…. hogy veled legyek…hogy csak veled…hisz te mondtad, ahol én fekszem, az az ágyad… most itt fekszel a folyó sodró vízében… én is itt fekszem…kicsit távol tőled, de mégis közel… mindjárt utolérlek…úgyis utolérlek…várj…várj meg…hallod…állj…meg…ne…rohanj annyira…várj…várj…várj…
            Valahol, valahol messze, valahol nagyon messze két árnyat visz a folyam…

Álmomban
            Indiában, hol éjjel a vadak zöld szeme cikkan át a dzsungelen… Na szóval ott voltam…Nem, természetesen nem a valóságban, hanem, természetesen, álmomban.
            Tehát ott voltam, épp nézelődtem, amikor… ne sikítozzál már… ott tartottam, hogy nézelődtem éppen, amikor megláttam egy tigrist. Fogd be a szád, hallod? Kiszakad a dobhártyám… meg különben is ez egy aranyos tigris volt… Jujjozni se jujjozz! Igen vannak még kedves tigrisek… Odajött hozzám és azt mondta… igen jól hallottad beszélt is! Nem hiszed? Idehívjam? Megkérdezed tőle? Bár… lehet, hogy téged megenne… De engem nem, mert engem szeret!... Mondom, hogy a tigris szeret engem, mert kedves és én is kedves vagyok, szóval a tigris szereti a kedves gyerekeket és titeket nem!!! Mert ti nem vagytok kedvesek! De nem! Én vagyok a nagyobb, szóval nekem van igazam!!! Mért nem vagytok kedvesek? Nekem kell ezt tudnom? És azért kell tudnom, mert én vagyok a nagyobb? Na jó tudom, azért mert folyton közbe kérdeztek, és nem hagyjátok, hogy elmeséljem az álmom!
Tehát beszélt a kedves tigris, és azt mondta, hogy felülhetek a hátára, és körbevisz engem a dzsungelben… Hogy milyen tigrigelni? Majdnem olyan, mint kutyagolni. Persze a tigris sokkal gyorsabb, mint a kutya, meg kedvesebb is…
Szóval körbe vitt a dzsungelben! Képzeljétek, hatalmas volt!!! Mármint a dzsungel… De tényleg! Nagyobb, mint az egész óvoda!!! Talán még hétszer is akkora volt… Igen-igen olyan nagy! Vagy még nagyobb!!! Nagyobb volt, mint száz palota…bár kicsit hideg volt…Igen hideg, mert este volt…azt nem mondtam?… Tehát azt álmodtam, hogy a hétszáz palota helyét elfoglalta az őserdő egy hűvös éjjelen.

1. feladat: kulcsszavak
Nyolc Haiku a végtelenségről

Lágyan omlott ölembe
a végtelenség -
Egy őszi délutánon.

***

Csillagnak véltem látni
kívánságomat.
Oly messzi volt, oly ragyogó.

***

Ha a szép örök lenne
a sündisznó se
Szurkálna tüskéjével.

***

Csönd harsona vezeti
a bukott harcost
Délibáb csatájába.

***

Leng a széllel a hajnali
gondolat, el is
Ragadja őt örökre.

***

Elmúlt az ősz, nem hullik
már több falevél
Bús nagyapám sírjára.

***

Mikor megbocsátottam..
egy Angyal szállott
Föl.. földöntúli szárnyán.

***

Olykor egy cseppnyi harmat-
cseppben is vissza-
Csókol felénk a világ.

Egy törött szárnyú angyalnak

Fájok, valami történik a világban, vér van, fagy, és sírás… Fények játszanak felettem , hosszú, kékes rikítás…megszülettem.
A város közepére dobtak, egy szoba konyhás lakás meleg zugába nyolcvanhét decemberének leghavasabb éjjelén. Édesanyám a kórházból négy nap után vitt otthonomba.  A szoba kicsit dohos, füstös képet adott, két régi szekrénnyel, melyeket még nagyapám ácsolt a második világháború idején. Az egyik szekrény mellett kapott helyet ágyam mely sokáig egyetlen tartózkodási helyem volt.
Beteges gyerek voltam,  első évem végére két tüdőgyulladást is átvészeltem. Édesanyám, mikor álmomat elzavarta egy- egy fulladás, vagy „tüdőégés” , kezét folyton mellkasomra tette, és kezemet fogva lassú, s azóta sem hallott dallamokat dúdolt.
Évek futottak el felettem, észrevétlenül, gyermekkori mámorban, mikor egy októberi este, hét évesen , épp ágyamba játszva megláttam amint kilép nagyapám szekrénye mögül. Hosszú, vékony,  kifejezetten nyúlánk alkat volt, fekete hajjal, melyben rendezett ősz szálak csoportosultak.

-Te ki vagy – Kérdeztem kíváncsian, mint ha mindennapos lenne, hogy itt látom.

-Rahel vagyok. – Válaszolta nemes egyszerűséggel.

-Anya nincs itthon . Lement Villő mamájához beszélgetni, később tessék keresni.

Rahel mosolygott és leült az ágyam széléhez.

-Nem édesanyádat keresem, téged jöttelek látogatni, tudod, lehet hogy furcsa lesz vagy nem érted még,  de régről ismerjük mi egymást.

-TE ki vagy?- kérdeztem ismét, zavartan, és némi bizonytalansággal hangomban.

-Angyal vagyok, bár nem látszik.  Tulajdonképpen nem vagyok teljesen angyal, a szó legszorosabb értelmében „őr” vagyok,  mégpedig a tiéd.

-Fáradt vagyok, és fázom. –mondtam és behunytam a szememet, mert az volt igazából elfáradva, mint ha órákig meredten néztem volna valamit , ahhoz hasonlított az érzés bár ezt csak utólag veszem észre.

Rahel eltünt, és azon az októberen még kétszer jött el hozzám, játszani és mosolyogni. Édesanyám mikor már harmadjára hallotta történetét elvitt egy gyermekpszichológushoz, aki megállapította, hogy kórós társasághiányban szenvedek, ahogy anyám fogalmazott, és mihamarabb gyerekek között kell lennem. Tudni kell  mindehhez, hogy sem bölcsödébe, sem óvodába nem jártam, mert anya otthon dolgozott, varrónő volt , és ha egyedül hagyott, az sem tartott tovább egy óránál.
Szóval elköltöztünk.
Egy furcsa eset járult ehhez a lehetőséghez, kedves nagynéném meghalt tüdőrákban, és rokonok híján, ránk íratta ötvenhat négyzetméteres panellakását Óbudán.  A lakás egy játszótérre nézett, szép, fákkal körbeültetett világ volt az.
Első iskola évemet onnan kezdtem, saját szobám lett, és saját íróasztalom.
Szerettem ott lakni, és szerettem ott megélni első igazi serdülő fájdalmamat, szerelmi kétségbeesésemet, és első versem megszületését.
Tizennégy éves lehettem, épp születés napom volt , sétáltam hazafelé az utcán, nem volt késő, öt óra lehetett, mikor leléptem a járdáról, és egy kanyarodó autó nekem hajtott.
Nem sok mindenre emlékszem, inkább a környezetem mesélte  el mi történt, de egy dolog tisztán csengett a fülembe, miután magamhoz tértem.
„ Nem kell még, még sehol sem tart, még marad”. Ismerős hang, de nem tudtam honnan.
Édesanyámnak telefonáltak a kórházból, hogy jöjjön be mert baleset ért.
Kisírt szemekkel, hátrafogott rendezetlen hajjal, otthoni piros kötényében jött be hozzám, megállt az ágyam mellett és újra elzokogta magát. Fájt hogy miattam sír. Nem akartam így látni.  Megfogta a kezemet, és megszorította, és csak egy mondat jött ki, összeharapdált, kétségbeesett, fáradt száján.

-hogy élted túl?

Egy az utcánkba lakó, idős bácsi látta az esetet, és édesanyámat elkísérte egy darabon, hogy elmesélje mi történt. Mint megtudtam: majd öt métert repültem az autó szélvédőjéről lecsapódva, és a padka állított meg.

Kisebb zúzódásokkal, és egy egyszerű fejtöréssel, egy hét múlva újra az ágyamban voltam.
Nem hagyott nyugodni a hang, nem tudtam, ki szólt és azt sem, vajon szólt e valaki, vagy csak a fejtörés miatt képzelődtem.
Eltelt három év, és én tizenhét éves lettem. Egy éjjel otthon ülve, épp teát kortyoltam mikor mellém ált valaki.
Rahel volt, semmit sem változott. Emlékszem, üvöltve hadonásztam a kezemmel és a benne levő teásbögrével. Igazából nem tudtam mit csinálok, csak kétségbeesettségem, és sokkos állapotom vitt rá erre.
Rahel leült, és csendben várt, hogy feltegyem első kérdésemet, ami nem üvöltés, vagy dadogás, vagy épp sírógörcs okozta hangjáték.

-Ki, ki, ki, ki maga, és mi az istent akar itt? – kérdeztem, kezemmel, és a teásbögrével fenyegetve.

-Rahel vagyok.

-Mi az hogy Rahel? Ki az a Rahel?

-Lehet egy kérdésem nekem is?- mondta nyugtalanul, szinte idegesen.

-Nem tudom, biztos. De hogy kerül ide ?

-Te látsz engem?- Kérdezte teljes magabiztossággal, mint ha őt nem kellene látni.

-Persze hogy látom, mit gondol kinek hadonászok, egy teás bögrével. – Feleltem elkeseredett cinikussággal.

-Hát ez fura. – Mondta. – Igazából az rendben lenne, hogy hallottad a hangomat a balesetnél, még az is rendben van, hogy kiskorodban játszottam is veled…

-Maga… , követ engem? Honnan tud a balesetről?

-Nyugalom. –Vágott közbe. – Addig nem tudunk semmit kezdeni a helyzettel, amíg ideges vagy.

Megpróbáltam lehiggadni, bár a kezem még mindig remegett.

-Jó, oké, ki maga? – Kérdeztem, kicsit emberibb hangon, és valamivel kevesebb félelemmel.

-Szóval, mint mondtam, Rahel vagyok, és egy angyal, nem igazán angyal, de ebbe ne menjünk bele. A lényeg az, hogy… De Te tényleg látsz? – szakította meg mondatát, egy ismerős kérdéssel.

-Na figyeljen én nem tudom maga kicsoda, és azt sem mért mond ilyeneket, de kérem, hagyjon engem. Tényleg, hogy jött be, én bezártam a külső ajtót.

 Amint ezt a kérdést feltettem, a szemem elsötétült, és ájultan zuhantam a földre.
Anyám ébresztett fel, és vitt be a helyi orvoshoz, ahol szépen elmeséltem mi történt velem.
A doktor egy pszichológushoz küldött, aki megállapította: Az ütés okozott egy sérülés az agyamban, ami, később felbukkanó skizofréniát okozhat.
Este , lementem sétálni, és azon járt az agyam, ha skizofrén vagyok, mért emlékszem kiskoromból Rahelre. Az eset után, míg a doktorhoz mentünk, felidéztem mindent ami kicsiként történt, és mikor anyát kérdeztem, hogy milyen volt az első lakásunk, mesélje el. Minden emlék felbukkant, az összes játék Rahellel, az első találkozás, minden.
Elsírtam magam, és eközben olyan fájdalmas érzés fogott el, amit addig sosem éreztem.  Nem igazán lehet szavakba önteni, de ha mindenképpen meg akarom fogalmazni, akkor a „Miért pont én?” talán a leginkább megfelelő erre.
Sétáltam, elvesztve mindent, amiben eddig hittem. Fájt, hogy nem értem ami velem történik, ismét elkezdtem zokogni, és leültem,egy fa tövében. Súgtak a faágak, és potyogtak a levelek. Minden egyes falevél kétségbe ejtett, azt éreztem, hogy már bennük sem hihetek, talán nem is potyognak, talán nincs is falevél.
Felálltam, és elkezdtem rohanni, rohantam, ahogy csak a tüdőm bírta, egészen a legközelebbi kikötőig a Dunán.
Megálltam, és elkiáltottam magamat: Rahel!!! Rahel!!! Ilyenkor hol vagy? Ilyenkor mi történik?
Semmi sem történt. Elfáradva, elkeseredve mentem haza, befeküdtem az ágyamba, és elaludtam.
Összekulcsolt kézzel ébredtem reggel, és rájöttem, ha nem foglalkozok a dologgal, el kell hogy múljon.
Teltek a hónapok, és ismét elmúlt egy év. A doktorom, teljesen elengedett, már nem kellett járnom hozzá, a Rahel -  féle hallucináció elmúlt.
Tizennyolcadik születésnapomat legjobb barátaimmal töltöttem, és újra vidám, lelkes tagja lettem ennek az országnak, ennek a helynek, az otthonomnak.

Az érettségi hamar végig szaladt felettünk, és  eljött a nyár, egy tündéri lánnyal is megismerkedtem, akivel remek, felnőttesnek mondható kapcsolatom lett. Minden szépvolt, minden a helyén volt. Hittem azt hiszem. Hittem mindenben, hittem az emberekben, és hittem anyámnak, és hittem a kezemet szorongató, barnahajú, zöldszemű lánynak is.
Egy este, ahogy hazafelé sétáltam, egy közös mozi után, megálltam egy kapu előtt. Egy belvárosi kis ház kapuja előtt. Nem tudom mért, de be akartam menni, ezért becsöngettem az első helyre, amit az ujjam megtalált.
Nem vette fel senki, és én nem tudom mért, de megtoltam a kaput és nyitva volt. Bementem. Régi belvárosi folyosó, nagy lépcsőkkel, fakorláttal, és egy rozoga lifttel. A kis ajtó világított, ami előtt negáltam. De hisz én itt születtem, futott végig az agyamon egy mondat, és mérhetetlen öröm fogott el, becsöngettem, és egy hét év körüli kisfiú nyitott ajtót.

-Csókolom. – Mondta. – Apukám nincs itthon, de nemsokára hazajön.

-Nem, nem öt keresem. – Feleltem, és leguggoltam hozzá. – Tudod én itt laktam előttetek anyukámmal, és csak azért csöngettem be, hogy felidézzem a picikoromat, mikor annyi idős voltam mint te.

És benéztem a kisfiú háta mögött, a régi szobámba.
Teljesen más volt, mint mikor még ott játszottam, csupa bútor…, és rengeteg szép függöny volt a lakásban.

-de bejöhetsz, itt egy barátom, ö vigyáz rám, gyere, megmutatom. – mondta, és megfogta a kezemet, hogy behúzzon a lakásba.

Gondoltam, talán egy babysitter, vagy egy idősebb srác a házból, ezért bementem vele.
Mikor beértünk összeszorult a gyomrom, és elernyedt a lábam.
-     Ő Rahel. – mondta a kisfiú vidáman, és a kezemet fogva, lassan megfogta Rahel kezét a másik kezével.

-El kellet hagyjalak – mondta halkan Rahel, miközben végig a szemembe nézett. - Ne haragudj, de el kellett hagyjalak.

Elengedtem a kisfiú kezét, és kirohantam a házból, futottam, és nem tudtam mi történik velem, ismét nem tudtam. Késő este volt már, és én nem láttam, hogy kicsap elém az az autó balról…
Fájok, valami történik a világban, vér van, fagy, és sírás… Fények játszanak felettem, hosszú, kékes rikítás… Rahel tényleg elhagyott.

Mózesek

            A nyolcadik napon pedig az Úr megteremtette Mózest.
(idézet egy elveszettnek hitt héber iratból)

            Mikor a kisgyermek sötét szemeit édesanyjára emelte, teljesen váratlanul sírni kezdett. A fiatal zsidó asszony kétségbeesetten csitítgatta fiát, közben ijedten nézett a lágyan lengő nádszálakra. Félelme alaptalan volt, senki sem járt a közelben, csak a nádszálak járták szelíd táncukat a szélben.
            A Hold ezüstös fénye rávetődött a vízen imbolygó kis kosárkára. Az anya gyöngéden belefektette a gyermeket, betakargatta, hogy kicsiny testét ne hűtse le a hideg afrikai éjszaka. Egy utolsó csókot nyomott a sírástól ziháló gyermek homlokára, majd amilyenben csöndben jött, olyan gyorsan távozott a nádas közeléből.
            A gyermek teljes magányban himbálódzott a vízen. Egy darabig még sírt, el–elfúló csecsemősírással, úgy, ahogy csak az igazán magányosak tudnak sírni. Fenn, messze a feje fölött halványan világított egy ezüstszín csillag.
            Aztán, ahogy a csecsemő gyengülő sírása abbamaradt, úgy halványodott az éjszaka sötétje, hogy felváltsa a hajnali derengés. Csak az ezüstös csillag fénye maradt meg konokul, kitörölhetetlenül, a kisded homlokán.
*
                Emese riadtan ébredt fel álmából. Olyan zavaros volt mindaz, amit alvás közben átélt… Egy hatalmas nagy madár szállott reája, szárnyaival egészen beborította. Öléből víz kezdett patakzani, s ő valami határtalan békességet érzett – aztán felébredt. S most reggel volt, álmos reggel, amikor a vitéz ifjak kiviszik a táborból a lovakat, hogy megfuttassák őket. Emese álmatag tekintete a mellette fekvő férjén, Ügyeken pihent, majd visszafeküdt alvóhelyére.
            Nem értette, mi jelenthetett az álma. Sokáig törte fejét, próbált rájönni, mit akartak üzenni neki az istenek. A végtelen mezőkből áradó friss levegő hatására aztán újra elaludt. Álmáról sokáig nem beszél senkinek, még Ügyeknek sem.
*
            „Új föld kell Izrael népének! Az ígéret földje.” Mózes soha többé nem tudta kitörölni fejéből a szavakat, melyeket az Úr súgott fülébe az égő csipkebokor tövében.
            Azok a szavak megváltoztatták életét.
            A fáraó leánya talált rá egy álmos hajnalon. Éppen annak a fáraói rendeletnek a másnapján, amely kimondta, hogy túl sok zsidó él Egyiptom földjén, s ennek folyományaképpen meg kell ölni a héber asszonyok gyermekeit. A fáraói udvarban Mózes úgy növekedhetett, mint egy egyiptomi herceg. Mégsem tudta soha megtagadni származását. Hiába az idegen környezet, az idegen hatások, Mózessel terve volt Izrael Istenének…
            Szíve mindig összeszorult a zsidó rabszolgák láttán. Bár a fáraó keze alatt nevelkedett, egyiptomi módra, erős szálakkal kötődött Ábrahám fiainak népéhez is. Nem csoda, hogy egy napon megölte azt a rabszolgahajcsárt, aki az ő szeme láttára kegyetlenkedett egy zsidó férfival.
            Mózes legszívesebben már réges-rég a feledés leplét hullatta volna arra az eseményre. Nem volt büszke arra, amit tett, bár nem is bánta meg. Annak ellenére sem, hogy életveszélybe került tette miatt, és el kellett menekülnie az egyiptomi udvarból.
            A magányban, ahová nem kísérték el az egyiptomiak változatos, emberi elmék által alkotott istenei, megtalálta őt Jahve Eloim, az egyedüli Isten. Akkor suttogta az Úr az ő fülébe azokat az elfelejthetetlen szavakat az Ígéret földjéről. Kánaánról…
                       

*
            A vezérek jobbjukat egy fatál fölé nyújtották. Tekintetükből sütött az elszántság. A táltos, ősi, rituális szavakat mormolta táncolt a tálat körbevevő vezérek körül.
            Álmos, Emese fia, mindegyik vezérnek mélyen a szemébe nézett, s mindegyikből olvashatta a közös elszánás szavait.
            Egymásnak adták a görbe, éles pengéjű kést. Miközben karjukat megvágván vérüket csorgatták a közös edénybe, egytől eddig Attilára, s a hunok földjére gondoltak. Attila országára, mely valahol, végeláthatatlan messzeségben, hegyek, völgyek és folyók mögött reájuk várt.
A magyarokra.
            Mert ahogy a táltos sejtelmes hörgése közben a hét törzset jelképező vércseppek eggyé váltak a faedényben, úgy vált örökre eggyé, és oszthatatlanná egy nép, mely a hunok örököse volt: a magyarság.
*
 Egy ember magasságát is elérő, vastag botjára támaszkodott Mózes. Szeme a felhőket nézte. Azokat a felhőket, ahonnan az Úr a Tízparancsolatot lehozta néki a Sínai hegyen. A törvények eggyé kovácsolták Ábrahám fiait. Negyven év vándorlás a pusztában – ez volt az ára annak, hogy a kiválasztott nép méltóvá váljon az Ígéret földjére.
Mózes most lenézett a lába elé elterülő földre. Az ott már Kánaán. Ő már nem juthat be oda. A mózeseknek ez a sorsa. Megszületnek, elvezetik a kiválasztott népet az ígéret földjére, és a küszöbön meghalnak.
A megfáradt, öreg zsidó arcán, hosszú évek után először, könnyek csorogtak végig. Véghezvitte, amit az Úr kért tőle. Egy élet fáradtságával a lábaiban térdre rogyott, karjait az égre emelete, arra nézett, ahol az Ő Istene lakott. Várta, hogy magához vegye őt az Úr. Közben a zsidó nép, melyet eggyé kovácsolt a közös cél, hosszas egyiptomi rabság és negyven év fáradságos bolyongás után, hazatért.
*
Álmos elégedetten nézte, amint fia vezetésével a magyarok átkelnek a Vereckei-hágón. Szemével lágyan megsimogatta a hunok egykori földjét, mely már a magyarok öröksége. A vezér háta mögött halkan köhintett valaki.
„Még egy percet várj, kérlek!” – szólt Álmos. „Tudom, mi a mózesek sorsa, de még, csak egy kicsit, hadd nézem népem földjét. Kérlek!”
Álmos könnybe lábadt szemmel nézte, ahogy a magyarok népe hazatér. Haza. Arra a földre, melyen őseik éltek sokáig, nagyon sokáig. Most minden egyes rögös földdarab a múltról, a történelemről mesélne – és kérdezné a magyarokat, hogy lesz a jövő.
„Tényleg, milyen lesz a jövő?” – gondolkodott Álmos, bár tudta, hogy nem fogja megtudni a választ. Csak ha majd az örökkévalóságból néz le… Mert ez a mózesek sorsa.
„Készen vagyok!”- suttogta halkan Álmos. Bár öreg füleivel nem hallhatta, tudta, hogy háta mögött megpendült az íj, s a táltos nyílvesszője úgy száguld feléje, mintha csak az Úr hívná magához megfáradt követét.

6

Most minden más,  mint volt .
A fiatal férfi a sín szélére  állt . Egy cseléd lágyan dúdol a hátsó udvaron a délután fényében  egy évszázad pora leng. De a férfi nem hallja cselédet, nem látja a port . Újság cikkeket lát : ,,Végzett magával a fizetni képtelen albérlő”,  „Eldobta életét az ifjú költő” , „ Magára hagyta családját a legfiatalabb testvér” .
  A költő , a testvér , az albérlő . Vajon kik lehetnek ? Ő volna ? Nem , nem valószínű . Csak a bőréhez tapadt Idő hordalékai. De mi az amit ezek hárman eltakartak ?
Az nincs benne az újságokban . Azt nem tudja senki . A férfi sem . Egy titok száll ma sírba megfejtetlenül .

Szeretlek Téged

Egy kicsi szív, mi megdobbant újra.
Egy test, ismét mozogni kezd.
Egy kéz, mi csak téged érint.
Egy szó, melyet csak neked mondok.
Egy érzés: Szeretlek Téged.

Sok perc s óra, mit veled töltöttem.
Sok emlék, mit őrzök szívemben.
Sok édes szó, mit fülembe súgtál.
Sok érintés, mellyel simogattál.
Sok érzés, sokat mondott szó: Szeretlek Téged.

Két kéz, melyek összefonódnak.
Két test, melyek eggyé válnak.
Két lélek, melyek egymásba olvadnak.
Két szív, mik egyedül megszakadnak.
Két érzés, együtt mondva: Szeretlek Téged.

Csak te, nekem nem kell más.
Csak én, kit szívedbe zártál.
Csak mi, és más nem számít.
Csak most, és még nagyon sokáig.
Csak egy érzés, örök időkig: Szeretlek Téged.

Éjjeli érzések

Lágy szellő simogatja arcom,
Csillag fénye világít a tavon,
Szép táj, melyet most látok,
A világ előttem kitárulkozott.

Csönd van, és már minden alszik,
Leng halkan a sok virág, mind,
Hull puhán a földre a fehér hó,
Messze száll már a bánat, most már minden jó.

HALÁLRA ÍTÉLVE…

Fantázia-szülte asztalon
Gyertyacsonk lebeg,
Körülötte rég tovaszállt
 a sosem érzett meleg.

Valahol messze,
Hangtalanul,
Bár senki nem veszi észre,
Egy szép csillag lehull.

Fekete zászló leng
A Föld fölött,
Ház takarásában egy ember
Két világ között.

Elhamvadt-tüzű kályha előtt
Sötét árnyalak,
Semmibe néző szemében
Még sötétebb árnyalat.

Zilált, szürke haja
Ide-oda száll,
Csönd van mindenütt,
Csak szíve kalapál.

Köddé foszló kezéből
Kiesik a bögre,
Halkan koppan egyet,
Majd elnémul örökre…

Szélmalomharc

Újra itt vagyok s lantot fogok a kezemben,.
Míg én hallgatok Ő beszél majd helyettem…
Mára már a kenyerem javát is megettem,
De van még egy dal, mely ittlakik a szívemben…

Emlékszel…?

Csillagfényben fürödtünk aznap éjjel,
Dacoltunk a csönddel, a fákkal, s a messzeséggel…
Nem volt velünk senki csak a végtelen mámor,
El akartunk tűnni… el, innen a mából!

A szép este után, egyszerre komor lett a világ,
Lágy hangja helyett most vadul, haragosan kiált.
Hulltak a levelek, ijedve szálltak a madarak
„-ebben a világban csak az erős maradhat!!...”

-Gyönge voltam… lágy hangommal…
Megpróbáltam szembeszállni a kegyetlen vadonnal.
Legyőztek a hegyek, a tavak, s a lengő rónák.
Mostmár csak emlékek az együttöltött órák.

Most mit tegyek…?

Írhatnék Neked csodás rímeket, elbűvölő szavakat,
Ígérhetnék rónákat, hegyeket, csillogó tavakat,
De a hegyből egyszer róna lesz, s a tóból patak,
Ez az érzés örök marad…!

Egy esős nap szerelme

Lágy eső hull az égből,
Csöndesen a világra.
Ezer csillag fénye borul le a tájra!
Csönd és béke honol mindenhol,
Csak az eső kopog az ablakon.
Néha dörög és villámlik, de
Aki szeret, sose fázik!
Lágyan hull az eső
Egy fiatal lányra ki párját várja
De hiába is várja, mert
Nem jön el e világba.
Temetőben van már,
És hull rá a zápor,
Halkan leng fölötte a fájdalom.
Élete elszállt, mint egy röpke álom,
Kést fogott és vágott.
Vére kifolyt és mindenki siratta
De az okot senki sem tudta.
A lány még mindig várja,
Hiába is áll a homályban.
Érzi, hogy valami nincs rendben,
Így hát tárcsáz és megdöbben.
Elkezd rohanni a végtelenbe.
Fáj a lelke, és már nem bírja
Kétségbeesve omlik le egy hídra
Úgy érzi tovább, már nem bírja.
Vízbe veti magát és megfullad.
Lelkük az óta már találkozott,
Szép párt alkotnak és nagyon boldogok.
Egy esős nap volt a végzetük,
És ez is lett a kezdetük

Árvagyerek

Indiában, hol éjjel a vadak
Zöld szeme cikkan át a dzsungelen,
Egy árva gyerek bolyong csendesen.
Csendben, halkan pityereg,
Majd letelepedik a fűben.
Az álommanó is eljött érte.
Elrepítette egy olyan helyre,
Hol paloták száza üdvözölte.
Mindenhol tornyok magasodtak,
S aranyból voltak kupolák.
Egy ablakon az anyja hajolt ki
Majd suttogva magához hívta.
Ölbe vette, arcát simogatta,
Elmondta mennyire, szereti
Bár valóságban ezt nem teheti,
De a lelke mindig követi.
Ekkor a kisfiú felébredt,
Anyja emlékével.
S a hétszáz palota helyét elfoglalta
Az őserdő egy hűvös éjjelen.

Írás és kitartás

Előfordult, hogy azt éreztem, az élet nem ér semmit
Fájdalmat adjak a világnak megint, és megint?

Nem könnyű, de ha fáj,
Sírd ki magad, s le ne állj!

Csillag gyúl az éjj leplén,
Segítő kéz nyúl felém.

Hálót szövöget az éjszaka pókja,
Lágy szellő az utcát rója.

Csönd dalol az úton végig,
Szeretek, de fáj itt élni.

Nem értem az életet,
Kinek kell a félelem?

Az járt régen eszemben:
Én bizony egy költő leszek.

De ha senki nem ért engem…

A világ körülöttem üres arcokkal van tele.
Segítséget kér tőlem a többiek nemlátó szeme.

A virág, mely tüskés, és vad, titokban hajt ki,
S a gyermekkor elfeledett kertjében nyílik.

Öngyilkos angyalok szállnak a földre,
Leülnek körbe az én kertemben.

Örülj hát! Itt egy puha párna!
Hajtsd le szépen fejed rája!

Álmodj szépeket!
Tündérkerteket!

Aztán térj vissza a zord valóságba!
Nem vár már a manók álma!

Alkotni talán nem érdemes,
Mások szerint nevetséges.

Halott faág lengedez,
Talán sokat szenvedett.

Hullik a száraz levél,
Elröpíti őt a szél.

Sárgává múltak,
Rég meghaltak.

Senki nem értette őt sem.
Gyere, s újra fogd kezem!

Állj megint mellettem!
Szeress újra engem!

Sétáljunk éjjel, úgy, mint rég!
 Bámuljuk a holdat! Ne menj el még!

Nem értelek téged, te sem értesz engem.
Tán minket a sors nem egymásnak teremtett.

Mindig azt mondtad:
Írni, élni: remélni!

Nincs más hátra:
Múlik az élet,
Elszáll a lélek!

Szabad szárnyon szállok!
Repülni vágyom!

Érzem már, én sem vagyok más.
Angyalnak lenni új hivatás.

Lágy csönd leng, míg hullócsillag száll a szép világra

Csönd.
Nem hallok, tán nem is akarom, hogy halljak.
Ám érzem a csendet, ki szelíd diadalnak
Érzi, hogy érzem, s már csak ez vigasztal.

Lágy.
Ez az érzés, és puha, végtelen karjába fonva
Ölel, míg büszkén nézek a messzi plafonra,
Ahol hülyének tettetik magukat a holdak.

Leng.
A kis ruhájuk olyan eszetlen messze tőlem,
Kérdik, hogy jó-e így, én meg: Felőlem…
Ne kérdezz tőlem, Te hold! Nem vagyok Isten.

Hull.
A könny szeme sarka pirosodó szegletéből,
Már-már sajnálva őt lépek a plafonra, elé, föl
Átkaroltam, vigasztaltam, Istent játszottam.

Száll.
Az Isten bennem tévképet festve, félrevezetve
Engem, s a holdat egy zsarnokság-övezte
Egyenes útra térít, bárgyún mosolygok.

Csillag.
Csillog nem messze tőlünk, s a szemembe néz,
Szememet szemének mélyében hagyni nehéz
Míg Isten a plafon alatt öleli a holdat.

Világ.
Volt, aki ezt az egészet hagyta, mosolyomat nézte
S a holdat… az Istent… a plafont felidézte,
Holdnak tettetve magam daloltam: Isten áldd meg a…

Szép…

5. Rejtelmek parafrázisa

Sejtelmek ölelnek körül engemet
Ha nőt látok, mint múltkor:
Elkaptak és megnyúztak engemet,
Darabokra estem, mint a széthullt por.

Ordító orkánok, hatalmas hullámok,
Ha ti azt mind tudnátok,
Miként adom tudtára Flórámnak
Eleonórámnak, Dórámnak,… órámnak

Csillogó fényével, lelkemnek legbelső énjével,
Vénusznak lényével, négy évvel
 azután,hogy az én cicuskám, Icuskám,
 drága jó Vicuskám
 Megütött öklének élével.

Foglalkoztam kúrával többfélével,
A gyógyulás kábító kéjével
Citrom nevű gyümölcsnek léjével:
Fogyasztottam élénken
De nem használt.
Épp ezért toltam félre félénken
Az orvosságok asztalát.
Azt, hát!
(Mert nem vettem hasznát.)

6. Önálló vers

Cím: Nincs semmi, és mégis…

Káosz és zűrzavar. Minden értéket
Széttéptek. Nem volt egy széplélek
Ki megmentse a léptéket,
Melyen az emberiség lámpavivői
Világítanák a mértéket,
Mely mintául szolgálna a ma emberének…
Ehelyett csak rémek
És állatokból készített prémek,
Fagylaltos krémek, orosz kémek
Lépnek melletted, vajon megetted
A mérgezett ételt?
Mert ha nem, újra elégtételt
Vesznek és eltesznek…

Önálló vers:

Cím:Napló

Már harmadnapja éhezem.
Alig érzem, hogy létezem.
Hétezer sorstársam lépeget
A bűn felé, éhesen,
De nem vetem meg őket.
Tehenek ők, kik legelőket
Keresnek.
Nem megyek el felperesnek.

5.Ringató parafrázis :

Csónakázni indultam ebéd után,
Kerinbókázással telt a délután.

Egyik pillanatban hirtelen a rosszullét ragadott el,
Hányingerem volt, tinéktek most én ezt szavalom el.

Csak dülöngéltem és eveztem,
Az összes virágot nevén neveztem,
Néha ceruzát hegyeztem.
Majd szép sorjába’ mind lejegyeztem.

A következő az a kép volt,
Mikor hadonásztam az égbolt
Felé, s épp meg akartam ragadni.
De nem ment, s a karom elkezdett dagadni.

Sajgó, senyvedő, sanyarú karral
Fejezem be szenvedő versem fájó farral.
(Mit az esés okozott,
S az írás fokozott.)

Önálló vers: Hogy mit akarok én?
 
Búfelejtő borokat, halálkacagó torokat,
Barátnőt, ki borogat,
Írja nekem a sorokat, simogat
Írogat, hívogat,
Bókokat akarok, csókokat,
S a rossz embereket eltaposni, mint a pókokat!

Adagio és megsemmisülés

A cella szűk, apró kis ablakából csak a szürke eget lehetett látni, meg néhány rozsdás-fekete gyárkéményt. Ezen az ablakon érkezett minden fény a koszos kis helyiségbe. Attila a nedvességtől penészes fal aljában ült, összehúzva magát, nem mintha már bármit is számított volna, hogy megfázik-e vagy sem. Puszta ösztön volt, automatikus reflex, ahogy az evés is, a napi két szánalmas és gusztustalan étkezés, mikor a cellájába lökött seszínű főzeléket lenyelte.
            Szinte már nem is volt jelen. A börtön sötét, leomlott vakolatú, hideg-rideg környezete csak háttérként szolgált fejben fojtatott utazásainak. Utazásoknak az emlékek városában, a megfontolatlan cselekedetek óriássá nőtt fogaskerekei között, melyek szép lassan felmorzsoltak minden emberi érzést a lelkében. Nem maradt más, csak a megbánás. És a bosszantó tudat, hogy másképp is lehetett volna. Annyiféleképpen történhetett volna
            A siralomházban töltött hetek alatt hibáztatta az embertársait, a közönyös körülményeket, a bomlasztó környezetet, gyerekkorának félelmetes és rettentő alakjait, apját, aki részeges volt, anyját, aki szajha. Úgy érezte, volt elég intelligens ahhoz, hogy ki tudjon szakadni a gyártelep munkásszállóinak füstös világából, hitte, hogy okos, és mások fölött áll. Jó ideig, még a gyors tárgyalás alatt is, meg volt győződve arról, hogy neki volt igaza, mikor megmarkolta a feszítőrudat, mert kiállt az elveiért, a szabadságáért, de mindenekelőtt, az emberi méltóságáért. Az emberi méltóságáért.
            De nem adtak neki igazat, nem értették meg, nem akarták megérteni, mindenki ellene volt, mint mindig, megalázták és a kisszerűség olajos, bitumenes trágyájába tiporták a társai, az ismerősök, az idegenek. Az ellenségek. Mindenki az ellensége volt. Flórát leszámítva.
            Attila azonban már túljutott azon a ponton, hogy a saját igazát bizonygassa. Nem volt kinek bizonyítani, mert biztos volt a vég, látott és megélt már annyit a világból, hogy tudja, nem fog semmilyen csoda történni vele. Nem volt többé értelme hazudni önmaga előtt.
            Még jobban átkarolta csontos térdét, borostás állát felemelte, keserű vonásokkal szabdalt arcát a fény felé fordította. Nézte a feketén füstölgő kéményeket, és mindent megbánt. Kiveszett belőle a dac, a méltóság. Csak a reménytelenség maradt.
            Fázott. Tudta, hogy részletkérdés, mégis fázott. Éhes és büdös volt, érezte, büdösebb volt, mint szokott lenni. Semmi sem maradt neki. A halványkék árnyak közé vesző plafonról vízcseppek hullottak kérlelhetetlen lassúsággal. A csöpp gyűlt, gyülekezett, egyre nőtt, feketének tűnt a félhomályban, aztán lendületet kapott és elszakadt az átnedvesedett mésztakarótól, zuhanásában tökéletes gyöngyalakot vett fel, még utoljára kiteljesedett estében, s aztán halk placcsanással beleolvadt a cella alján terjengő, vizelettel kevert pocsolyába.
            A börtönfolyosóról kulcszörgés hallatszott, egyre közeledő léptek zaja. Tompa koppanások egy másik világból. Kapocs Attila és a világ között, a kövér őr, aki délelőttönként műszakban volt. Már a léptei lassúságáról is rá lehetett ismerni. Az egyik cellából ideges vihogás és trágár szavak hallatszottak, majd egy erős csattanás, ahogy az őr rácsapott botjával a vasajtóra. Olyan hirtelen volt ez a zaj, hogy Attila egy kicsit össze is rezzent rá, de a fejét csak nagyon lassan fordította el a szürke ég rácsokkal hasábokra osztott képéről. Szinte nyekeregtek a csigolyái a mozdulat közben. Kivörösödött, táskás szemét az ütött-kopott ajtóra emelte. Sztoikus nyugalommal várt, míg hangos kattogások és zörgések után a jól megtermett őr kitárta cellája bejáratát.
            Attila nem mozdult. Idegei már napok óta valami furcsa feszültségbe merevedtek, megszokta már, szíve mintha nem is vert volna azóta. Csak szuszogása jelezte, hogy egyáltalán életben van.
- Utolsó vacsora, cimbora – hörögte a kopaszra nyírt őr. Szemei szinte elvesztek a megfeketedő hájrétegek között. Öve a legtágabbra engedve is feszült jókora hasán. – Mozdulj már meg! – horkant fel, majd engesztelően tette hozzá: - Látogatód is van.
Attila csak erre az utolsó mondatra mozdult meg. Napok óta először érezte, hogy hevesebben ver a szíve. Izgatott lett. Fel akart ugrani a helyéről, de elgémberedett tagjai csak nehezen léptek működésbe. Elesett, a padló kövei felsértették a térdét. Kisebesedett bokájába erős fájdalom nyilallt, ahogy a jókora bilincsek a húsába vájtak. Érezte, ahogy az őr hirtelen megragadja csíkos zubbonyánál fogva, és felrántja a földről. A következő pillanatban már a börtönfolyosó vakítónak tűnő fehérségében botladozott valamilyen új helység felé.

Az étel rossz volt és sok. Izgalmában elfelejtette azt is, hogy éhes volt, legyengült szervezete meg egyébként sem volt képes nagy mennyiségű ennivaló befogadására. Ahogy a cella környezete is a háttérbe szorult, most a sötétbarna árnyalatokban bomladozó, vasrácsokkal kerített fogdát szorították ki az emlékei a tudatából. Flóra képe idéződött fel benne, csupa gyönyörű és illatos emlék, Flóra alakja a munkásszálló előterében, ahogy a rozoga pultra támaszkodott, a szakadt kabátja, amely a combjánál ért véget, láttatva a rövid szoknyát, mely alatt nemesen fénylettek a formás lábak. Érezni vélte az élénkpirosra rúzsozott ajkak csókját, el akart veszni a fáradtolajszínű szemek örvénylésében, felidézte, hogy hogyan feküdt mellette a foltos lepedőn, rongyos pléd alatt, bőrkeményedéses ujjai miként simítottak végig a törékeny kis hófehér testen, melyet bár sokan érintettek rajta kívül, valahol azonban mégis majdnem az övé volt.
            Mintha szerették volna egymást, bár az élet sötét forgatagában sosem volt ideje gondolkozni ezen. De Flóra mellette állt, féltette, és mindig csak jót akart neki. Furcsállta, hogy nem a meztelen test idéződött fel benne, hanem a meghitt, most már csodásnak tűnő pillanatok, mikor egymás mellett sétáltak a piacon, kerülgették a szemétkupacokat, mikor Attila cipelte a fémhulladékot, és a bordély repedt ablaka mögül lemosolygott rá az elmosódott arc.
            De ezek az emlékek is csak feldühítették. Bánta, hogy nem jól cselekedett. Nem jól döntött. Be kellett volna érnie azzal, amije volt. El kellett volna mondania azt, amit akart, úgy kellett volna intéznie a dolgokat, hogy jó legyen, hogy együtt legyenek. Meg akarta menteni a lányt, el akarta törölni a fertőt, betörte az üzemvezető fejét, hát talán nem kellett volna, de akkor az tűnt helyesnek… Késő volt, mindenhez késő, ennyi volt. Ostoba gyári munkás volt, nem félt attól, hogy pokolra jut, de abban sem hitt, hogy a mennyekbe kerül. Csak attól rettegett, hogy vége. Flórát sem látja többet, elfuserálta az életét, az életet. Újult erővel ostorozta magát, mígnem a gombóc a torkában elfojtott, krákogó zokogássá nem nőtt. Nyomorultnak érezte magát, mert nem vette észre, hogy vannak lehetőségei.
            Lesoványodott teste rázkódott a deszkaasztal mellett, láncai csörögtek a széklábak mellett. A kövér őr mellett álló hórihorgas hóhér hangtalanul elvette Attila elől a félig teli tálat.
            - Na! Emeld már meg a segged! – morogta a dagadt őr, és felnyalábolta az esetlen testet az asztal mellől. – Van, aki még adna érted egy lukas garast! Viselkedj! Ez az utolsó látogatód.
            Attilát észhez térítette az őr hangja. Megpróbálta kihúzni magát, és Flóra jelenlétéhez illően viselkedni. Isteni csodának tűnt neki a lehetőség, hogy utoljára beszélhet még a lánnyal. Remegett, könnyezett. Alig bírta egymás elé rakni a lábait. Nem látta a vöröstéglás falakat, a gázlámpás folyosókat, amiken keresztülvitték, csak Flóra alakját kutatta, minden sarok mögött.
            Végre egy viszonylag tágas szobába értek. A kazettás ablakokon beszűrődő fény ugyanolyan rácsokat vetett a középen álló kopár asztalra, mintha csak a cellájában lett volna. Az asztal innenső oldalán lévő székhez támogatták – az őr valószínűleg a látogatóra való tekintettel taszigálta kevésbé erőszakosan a halálraítéltet –, Attila pedig csak ültében vette észre, hogy a helyiség jobboldali falából nyíló ajtó mellett egy egyenruhás rendőr oldalán – Flóra áll.
            Hirtelen idegen nyugalom szállta meg, ahogy a szemét végigjártatta az ázott, védtelen alakon, a jól ismert kabáton, a mellkas előtt szorongatott kis bőrtáskán, a vállra omló fekete hajon, az ovális, lehajtott fejen, melyet olyan jól ismert. Nem törődött vele, hogy Flóra most nem volt olyan szép, mint amilyennek az emlékei irreálisan világos fényeiben tűnt. Csak fojtott, félő örömet érzett, és izgatottságát háttérbe tolta megilletődöttsége. Flóra ekkor ránézett, nagy szemei szinte elnyelték Attila énjét, csillogtak, és szemhéja vörös volt a sok sírástól. Tétova léptekkel az asztal túloldalán álló faszékhez ment, és félénk udvariassággal ült le rá. Az őrök tapintatosan az árnyékos háttérbe húzódtak.
            - Szervusz, Attila – suttogta remegő hangon Flóra. Fejét lehajtotta, kezei az ölében, csak lopva mert ránézni a meggyötört férfira. Hajszálai köré ragyogó glóriát vont a beszűrődő, fehér fény.
            Attila betűket formált cserepes ajkaival, de hang nem akart kijönni a torkán. Fojtott krákogás után tudott csak kinyögni néhány szót.
            - Sajnálom. Sajnálom, Flóra. Én…
            - Semmi baj, ne magyarázkodj! – vágott a szavába a lány, vékony, sápadt kezei hirtelen elővillantak az asztal alól, és megragadták Attila csuklóját a bilincsek fölött. Az érintés megállította a férfit. Erőt öntött belé. Elhallgatott, pár másodpercig szótlanul nézte a lányt. Eszméletlenül szépnek látta. Kikapcsolta a gondolatait, még a nyomasztó érzéseket is sikerült háttérbe szorítania. Lassan elhomályosodott a rideg szoba képe, eltűntek az őrök, az átvizesedett falak, a dohszag. Csak ő maradt. Csak ő és Flóra. Bevonta Flórát az alakja körüli fehér ragyogással együtt, és hagyta, hogy a lány jelenléte kiszorítsa a nyomasztó, önemésztő, kétségbeesett érzést a tudatából. Csak a halálközeliség maradt meg benne, de az is csak azért, hogy felfokozza a pillanat, az elkülönített szituáció minden egyes mozzanatát, hogy minden információt fokozottan érzékeljen, hogy agyának fogaskerekei olajozottabban, és hatékonyabban működjenek, mint eddig akármikor. Attila azt akarta, hogy ez legyen a vége, Flórával akarta befejezni az életét, nem a bitófa körül keringő varjakkal, és a nyakát szegő szúrós kötéllel.
            - Tedd a homlokomra a kezed – mondta halkan, de magabiztosan, és érezte, hogy Flóra már át is érezte azt, amit ő.
            A lány átnyúlt az asztalon, lassan, remegő kézzel, és forró tenyerét Attila homlokára simította. A férfi lehunyta a szemeit, élvezte a kéz melegét, a szeretett nő kezének a melegét. Előrehajolt a székében, csak valahonnan nagyon messziről halotta a rozsdás láncok csörgését. Flóra is előrehajolt, és keze lassan lesiklott Attila homlokáról, szinte észrevétlenül engedve át a helyet a gömbölyű homloknak. Megszorították egymás kezét, nem kellett kinyitniuk a szemüket ahhoz, hogy megtalálják az ujjakat. Így maradtak, mozdulatlanul, meghitt közelségben egymással. Attila élvezettel lélegezte be a lány hajának illatát, az olcsó parfümöt, melynél sosem érzett finomabbat.
            - Szeretsz? – kérdezte suttogva.
            - Igen – felelte a lány.
            - Én is szeretlek. És sajnálom – tette hozzá. – Sajnálom, hogy így kell végződnie.
            - Nem tehetsz róla.
            - Lehet. Mégis…
            - Semmi baj. Nem lesz semmi baj.
            Attila elhitte, amit Flóra mond. Hagyta megnyugtatni magát. Már nem annyira mentegetőzésképpen mondta:
            - Sok mindent akartam még. – Sóhajtott, és kinyitotta a szemét. A lányra nézett, aki közben ismét könnyezni kezdett. Erős sminkje szétkenődött a szeme körül. Figyelmesen tekintett vissza rá. – Azt akarom, hogy úgy szeress, ahogy én is téged. És magadat is úgy szeresd majd, ahogy én szerettelek. Jó?
            Flóra alig észrevehetően bólintott.
            - Gyöngy vagy – mondta Attila, de olyan könnyedén, hogy maga sem tudta, honnan buknak ki belőle a szavak. – Tudom, hogy gyöngy vagy. A mocsok közt! – tette hozzá ingerülten. – Ne törődj a többiekkel! Rosszak hozzád. – Hevessége hirtelen alábbhagyott, kicsit lehajtotta a fejét. – Én tudom.
            Flóra felemelte a férfi borostás állát, hogy megint találkozzanak a szemeik.
            - Te jó voltál hozzám. Mindig.
            - És az is akartam lenni, hidd el, csak… - Nem tudta befejezni. Flóra nem is várta, hogy befejezze. Csitítgatta, és a vállára hajtotta a fejét. Összeölelkeztek az asztal fölött. Mindkettejük hasát nyomta az asztal éle, ahogy összehúzódtak. Remegtek, mélyen, mélyen lélegeztek.
            - Szép napjaink voltak! – suttogta Attila fülébe a lány. – Azt kell értékelni, ami volt! Ennyi volt, de legalább volt valami!
            - Nem elég… - felelte Attila. – Nem elég…
            - Elég! – ropogott egy hang a férfi mögül, hirtelen betörve kettejük elkülönült világába, és ez a recsegő hang magával hozta a körülmények egész áradatát, bevillant a kihallgató szoba négy fehér fala, a sarkokban motozó egerek zaja, a vízvezeték felülről jövő kongása, és a múltbeli tettek következményei, az előrevetített jövő, mely rányomta a jelen pillanatra a bélyegét, összeroppantva azt a saját súlya alatt. Megsemmisült a meghittség, bemordult a borongós végzet a terembe. Bármennyire is kapaszkodtak egymásba, a külső erők izmos karjai elszakították őket, Flórát finoman tartotta vissza a csendőr, Attilát durván tépte ki a dagadt őr és szálkás hóhértársa. Tekintetüket nem tudták szétválasztani, szemmel tartották egymást, amíg csak lehetett, amíg csak az ajtó be nem csapódott Attila elvonszolt teste mögött.
            A pillantások beégtek a retinájukba, Flóra már sosem szabadul meg a belenyugvó, szomorú tekintettől, az utolsó arckifejezéstől, amit Attila vetett rá. Attila pedig nem is látott mást miközben terelgették a börtön folyosóin, csak Flóra kétségbeesett szemeit. Igyekezett kiszorítani a világot, a valóságot, és olyan felfokozott állapotban volt, hogy ez szinte magától ment. Még azt is alig érzékelte, mikor a fekete felhők között áttörő nap égetően a szemébe villant, ahogy kilökték a kopár, repedezett betonú egyik börtönudvarra. Révedező tekintettel tűrte, hogy felvigyék az akasztófa alá, és úgy érezte, hogy szárnyra kel, mikor lecsatolták a bokájáról és a csuklójáról a vastag fémpereceket.
            Épp csak kezdett elhomályosulni előtte az utolsó jelenet élénk képe, mikor a kötélhurkot a nyakára húzták. Alig hallotta a pengeajkú hóhér reszelős hangját.
            - Ha van még mondandót, most mondjad, kiskomám!
            Nem válaszolt. Szája úgyis annyira kiszáradt, hogy képtelen lett volna a beszédre Csak szeretett volna minél gyorsabban eltűnni erről a poros, kormos, büdös és barátságtalan helyről. Szinte vonzotta a Semmi.
            Megrázta a fejét. A kék zubbonyos hóhér bólintott. Széles szája mellett meggyűrődtek a ráncok. Attila szeme a börtönfalakra tévedt, a négy méter magasan tekergő szögesdrótokra, és azok fölött a kifürkészhetetlenül kusza gyárépületekre. Csodálkozva állapította meg, hogy ugyanazok a füstölgő gyárkémények emelkednek a falak mögötti távolban, melyeket a cellája ablakán keresztül is látott. Aztán kattant valami, mint a csapda kattan, megrándult előtte a látkép, s egy kellemes reccsenéssel elsötétült a világ.

Homlokodon hideg kezem

Reggel lehetett. Olyan 8 óra tájékán keltem fel, vasárnap, de a szobában a lehúzott régi redőny miatt sötétség uralkodott. Olyan érzésem volt, mintha még éjszaka lenne, de a zord homályt a másik szobából beszűrődő fény csillapította. Ő már ébredezett mellettem, amit furcsálltam, mert mindig én vagyok az, aki a legkésőbb kel fel, lusta lány, aki épp, hogy leérettségizett, s most élvezi a nyár utáni őszi időszakot. Mikor felhúztam a kopott redőnyt, szikrázó napfény áramlott be a szobába, ahol egy ágy, egy régi szekrény, s egy dolgozóasztal volt, melyen szanaszét hevertek a könyvek s újságok. Volt egy erkélyünk is, ahol minden reggel egy meleg habos kávéval köszöntöttem a napot. A Nap most különösen furcsán sütött, talán túl erősen, ahhoz képest, hogy október vége felé járt az év. A hőmérséklet azonban nem hazudtolta meg magát. Csípős hideg volt.
                Miután elbambultam a sok lakótelepi „skatulyás” házak ködében, Ő is kijött a hidegbe, s dideregve mellém ült.

-Jó reggelt! – szólt fáradt hangon, melyben mérhetetlen boldogságot véltem felfedezni.

-Jó reggel! Hogy aludtál? – kérdeztem érdeklődően – Mit szólsz ehhez a csodás időhöz? Ritka az ilyen ősz közepén, nem gondolod?

-Valóban. – válaszolta bágyadt hangsúllyal de mosolyogva

-Na, szerintem menj és zuhanyozz le. Talán akkor felébredsz! – szóltam somolyogva, s szorosan de úgy hogy meg ne sértsem, átöleltem a nyakát, miközben Ő csókot adott ajkamra.

Egy darabig még kint ültem a nap melegítő sugarai között, majd libabőrös kézzel indultam a szobánk felé, ami alig volt pár méternyire az erkélytől. A szobában még mindig félhomály uralkodott, s érezni lehetett kettőnk illatát. Leültem a bevetetlen ágy szélére, s csak ültem, ültem ott megdöbbenve saját magamon. „Szeretem Őt. Ez veszélyes.” Szóltam magamhoz, mintha egy párbeszédet akarnék elkezdeni saját magam legbensőbb világával. Épp a következő mondat fogalmazódott volna meg bennem, mikor hatalmas dörrenést hallottam a fürdőszoba irányából. Két lépéssel már az ajtó előtt álltam.

-Jól vagy? Történt valami? Hahóó! – az egyszerű kérdezésből hangos szó, majd sikítás lett. Egyszerre

benyitottam a szobába, ahol Ő zuhanyozott, s sokkot kapva láttam, hogy kitekeredett kezekkel, a földön fekve sápadt arcára zúdul a meleg víz a zuhanyrózsából. Egyből zokogásban törtem ki, de tudtam, nem hagyhatom, cselekednem kell. A csapvíz elzárása után kivonszoltam gyenge testét, s az előszobában lévő poros szőnyegre fektettem, leborítva több törölközővel meg ne fázzon. Éreztem, ahogy magához tér, s megkönnyebbülten borultam rá sírva, hogy a nevemen szólít. Vérzett a tarkója, amire aztán hideg borogatást tettem. Fél óra elteltével kérdezgetni kezdett.

-Mi történt velem?

-Elcsúsztál, mikor zuhanyoztál.

-De mi?

-Beverted a fejed. Azért fáj most a tarkód.

-A tarkóm?

-Igen, igen Szívem.

-Mi történt velem? – kérdezte újra, s én már kezdtem nagyon furcsán érezni magam.

-Már előbb mondtam. Elcsúsztál a zuhanyzóban, s beverted a fejed. Nem emlékszel erre?

Még talán 5 alkalommal megkérdezte, s mindig készségesen válaszoltam. „Pillanatnyi zavar.” Gondoltam, miután az utolsó kérdésére is választ kapott. Ezután csak hallgatott. Láttam, hogy pihennie kell. Felsegítettem a padlóról, s az ágyunkhoz vezettem, szépen lassan, hogy el ne essen. Koordináltan mozgását rémülten figyeltem, majd a párnám feje alá dugva, betakartam mint egy kisgyermeket. Egész délután ott ültem mellette, arcát nézve. „Mit álmodhat?Mi járhat a fejében, ami most megzavarodott borúba temetkezett? Miért kérdezte mindig ugyanazt?”
A Nap már a háztömb másik oldalán járt. Lemenő fénye áradatát többször szürke felhők gátolták meg. A lakásban is hűvösödni kezdett. Éreztem, hogy remegő teste forróbb lesz. Ő negyven, én harminchat fokos lázban égtem a félelemtől. Homlokát, a rettegéstől mindig jéghideg kezemmel temettem be, ami Őt megnyugtatta. Ekkor döntöttem el, hogy azt teszem, ami Neki a legjobb. Elviszem a korházba, ahol szakemberek vizsgálhatják meg riasztó tüneteit. Egy órába tellett, mire el tudtunk indulni. Beszálltunk a régi kocsinkba, s hajtottam lámpákat, jelzéseket figyelmetlenül elkerülve. Kérdezett. Megint kérdezett, s mindig ugyanazt.
- Miért jöttünk ide? Van valami bajod? Beteg vagy? – kérdezgette.
- Nem. Téged hoztalak be, mert elestél. Bevágtad a fejed. Orvosra van szükséged Drágám!
- De…de. Hogy hogy?
- Várj egy picit!
Ekkor egy ápolónak látszó nőt szólítottam meg nyűgös, nyugtalan hangommal.

-Kérem! Elnézést! Segítene? – kiáltottam oda neki.

-Persze, mit óhajt?

Elmondtam a nőnek mindent, aki bevezetett minket az ügyeletre. Egy őszes hajú orvos hosszú várakozás után vizsgálgatni kezdte Őt. Féltem, nem mertem ott hagyni, de a doktor megkért távozásomra. A korház látványa nagyon megrémített. Barátságtalan neonfények, kortermek, idegesítő rendelő szag. A sok idős beteg ott lépegetett mellettem, infúzióra rákötve. Éreztem, hogy elhagy az erőm. Tompán hallok, s mindent zöldessárgában látok, mint egy olyan álomban, melyet a sárga kamilla s a zöld gyep keveréke szült volna. Leültem. Mélyen vettem lélegzetem, de a szokatlan érzés folyton ott lihegett a nyakamba. Vízre, vagy valami hidegre lett volna szükségem. Lehet, hogy fagyos kezem most jó volna homlokomra, de az most tüzesen égett. Felraktam a lábam a székekre. Ezt még valami elsősegély tanfolyamon tanultam. Állították, így több vér megy a fejembe. Így ültem, majd feküdtem, amíg éreztem, jobban nem leszek. Elindultam megmosni sápadt arcom, mikor a vizsgálóból kijött az orvos, balján Ő.

-Valami fejlemény Doktor Úr? – tudakoltam izgatottan

-Nem mondhatom biztosra, de rövidtávú emlékezetkihagyás. Amnézia.

-Amnézia? És, és ez hogy, hogy javítható? Orvosolható egyáltalán?

-El fog múlni akár egy hét alatt. Regenerálódnia kel! Az éjszaka még itt kell maradjon és holnap is vizsgálatokat végzünk el rajta.

-Persze, rendben. Itt maradok én is. Ugye bemehetek majd hozzá?

-Semmi akadálya. De ha javasolhatom: pihenjen egy kicsit. Menjen haza, s holnap jöjjön be érte.

-Semmiképpen. Itt maradok!

Ahogy mentünk a folyosón, Ő ment elöl, nem tudta ugyan hova megy, de ment, sietett remélve, hogy a cél a saját lakása lesz majd. Ahány emberrel, beteggel, orvossal találkozott, mindenkitől kérdezgette, hogy miért van itt, mi is történt vele. Válaszoltunk minden kérdésére, de az kiesett sérült agyából, s mint egy érdeklődő kis gyerek kérdezgette tovább számára rejtélynek tűnő balesetét.
A korteremben egy fiatal lány aludt. Belőle ijesztő csövek s tűk álltak ki. Éreztem, hogy ha tovább nézem, megint rosszul lehetek. Így abba maradtam magammal, hogy Kedvesem ágya szélére ülök, s homlokát simogatva várom, hogy elmerüljön álmában. Egy ideig egymást néztük.
- Mi tört…? –akart vallatni
- Sshh! – suttogtam. – Majd holnap. Holnap megígérem mindenre választ fogsz kapni!
Ezzel a reménnyel be is hunyta fáradt szemeit, s mély lélegzetvétel után elszenderült. Csak néztem, néztem az ablakon át is jól látható csillagokat. Már kislány koromban is elkápráztattak ezek a csodálatos valamik. Folyton kacsintanak, flörtölnek, s szeretetteljesen, barátságosan néznek le az emberekre. Valamiért hálás voltam ennek a csillagnak. Érezi akartam, hogy egész éjjel vigyázni fog ránk. Ekkor lelki szemeim elé ugrott egy rég elfeledett dal, illetve vers, amit anyám énekelt mindig, mikor ágyam szélén álmosan pislogva feküdtem. „Rejtelmek”. Igen. Ez volt a címe. Meg is tanultam, de csak egy sor maradt meg az emlékezetemben. Talán az első négy sor lehet az?

„Rejtelmek ha zengenek,
őrt állok, mint mesékbe’.
Bebújtattál engemet
Talpig nehéz hűségbe.”

Dúdolni kezdtem, ami aztán engem is megnyugtatott, mégsem tudtam lehunyni szemeim egész éjszaka. Láttam, ahogy megszeretett csillagom elhomályosul a nap korai tündöklésében.

-Szia! – szólalt meg váratlanul

-Ööö, jó reggelt! Hogy vagy?

-Fáj a fejem. Hol vagyok? Mi történt?

-Korházban vagy. Tegnap reggel mikor épp a fürdőszobában voltál, elestél, s beverted a fejed. Emlékszel?

-Nem. Nem emlékszem. Ne haragudj. Nem megy.

-Semmi baj, meg fogsz gyógyulni. De tényleg. Semmi pánik, rendben? – nyugtatgattam ezzel magamat is. – Most lesz reggel egy vizsgálat. Nem sokára. Utána mehetünk haza!

Az orvos rendes volt.

-Tudja a mai dátumot? – kérdezte a doktor

-Nem, nem tudom.

-Jó, nem baj. És emlékszik a mostani miniszterelnök nevére?

-Hát, nem igazán, de ha gondolkodom eszembejut, tényleg! – bizonygatta, mialatt én körmömet rágva egy másik széken ültem a szoba egyik sarkában.

-Nincs probléma. Most próbálja kiszámolni mennyi 7-szer 8!

-7-szer 8...7-szer 8. Nem megy.

Könnyezni kezdtem. Nem attól, mert reménytelennek éreztem helyzetét, hanem mert láttam, hogy elszégyelli magát, úgy viselkedik, mint aki a második gyerekkorát éli meg. Nem akartam, hogy szenvedjen. Segíteni akartam Neki!

-Rendben. Most felírok néhány gyógyszert. Ha azokat napi rendszerességgel szedi, észlelhető lesz a javulás, de pihenéssel tesz magának a legjobbat! A sebet a tarkón pedig kérem borogatni! – szól oda nekem az orvos.

-Persze, hogyne. Gondoskodom Róla!

A korház elhagyása után, nem kérdezett annyit. Még az úton sem szól kérdő mondaton kívül se semmit.  Késő délután volt, mikor hazaértünk. Ő csendben lepihent az ágyba, én meg nekiálltam vacsorát készíteni. Konyhatündérségem híján csupán valami egyszerű zöldséglevest tudtam alkotni, de gondoltam, az meleg, egészséges, és nem túl nehéz étel estére. Amíg forrt a leves, és kiültem arra az erkélyre, ahol ezelőtt 2 nappal is ültem, egy vasárnapi reggelen. Most sötét volt. Ami megvilágította a korlátot az csupán a bentről kiszűrődő konyha fénye volt, de az utcai lámpákról is esett némi fény az arcomra. 
A vacsorához ketten ültünk asztalhoz. Mindkettőnk arcán volt valami. Valami olyasmi, amit megkönnyebbülésnek hívnak. Neki is jó kedve volt, nekem is. Az egész étkezést végig beszéltük. Szinte gyógyszerek nélkül éreztem javulását. Ő is jobban volt láthatólag. Miután elmosogattam, Ő teát csinált. A kedvenc indiai teámat.
- Látom ezt nem felejtetted el. – mondtam bohókásan
- Ezt nem is lehet. Csak mert én is imádom. – mosolygott.
- Nem ülünk ki az erkélyre? De előbb vegyünk fel valami pulóvert, meg ne fázzunk. Na? Mit szólsz?
- Remek ötlet. Épp mondani is akartam! – vágta vissza
Ahogy egyik kezünkben a forró tea, a másikban pedig egymás keze, úgy éreztem, hogy ennél szerencsésebbek nem is lehetünk. Beszélgettünk, azon az éjszakán, nyugodt éjszakán. Se szellő, se zápor, se riasztó hangok, csak mi, s az én kedvenc csillagom.   

Szimfónikus monológsor, tételszerűen

Gyors:
 Tükrökben inogó önmagam
nézem serényen, és várom,
hogy beágyazódjak a csöndbe.
Te meg vagy, a tested lázad, mert
a benned születő, oltó lázat kínnak tartod,
hiába kesereg lelked esengve.
Ellen állsz...,ahogy ellenáll a tudaton túlról
bennünk munkálkodó sziromnyi, ámde különbség is...
Apró ma az isten. Száll, csapong,
vibráló szélben lelket ont, s hogy enyém leszel
annak ára önmagam vagyok.
Ínaink feszülnek a szépség áriát ordít,
szenvedő, nevelt énünknek hátat fordít
most minden.
Hús-szerződés, angyal félelem,
magamat véled egybe képzelem,
s kész az alkotás.

Lassú:
Másznak a percek. Örülök. Titkokban merek csak rád nézni, azt hiszem félek. De az is lehet, hogy csak zavarban vagyok. Egyetlen nyelv melyen beszélni tudunk egymással ez a nyelv, melynek szabályait, formáit és szókincsét magunk alakítjuk, hogy valami újabb szubjektív dolgot teremtsünk, ez amúgy is szubjektív világban. Szeretem a szemeidet, el lehet benne veszni. Mert egyszer vádolnak, egyszer ölelnek, s bármennyire hinni akarom, nem találom benne magamat. Nem értem, hogy mi haszna ennek az irizáló önreflexiómnak. Te sem érted, s óvni próbállak, mint valami anya, vagy szociálisjólétiintézmény. Nyúlik az idő, kerengnek a gondolatok, kommunikálunk. Egészen ügyes vagy, kezdesz kiismerni. Ura vagy magadnak, s felettem is te uralkodsz, meg az árnyak és az emberek osonó, pironkodó, vagy éppen aranyszínű, szikrázó, dicsőséges, szürreális álmai. Hová lesznek az álmok, senki sem tudja. Mikor Leó atya meséit hallgattam, abban az volt, hogy van egy barlang valahol a föld mélyén, s az álmok melyekre nem emlékszünk, mind ott vannak elraktározva. Olyan lehet, mint egy raktár. Vajon mit lelnénk önnön dobozunk mélyén? A sosem látott, sosem hallott kockákon?
Lassú, és szép most a világ,olyan akár tó ringó vize. Lágy öklendezés, fut végig a torkomon, csak lassan, lassan, ritmus! Ritmus!

Menüett: (egy-két-há’négy-öt-hat)

Csillagos éjjelben
reszket a félelem,
halkabban világít,
bogárka-fényelem.

Tüdődben lélegzem,
lengetek száz zászlót,
s eljátszom névtelen
az általad virágzót.

Hangok simogatnak,
ölelik lelkemet,
s átadom neked is
létét angyaloknak...

Gyors:

....éjfélt köszönt a kongó vészharang. Egyetlen út van, logikus, eleve elrendelt, mondhatni, történelmi. Az volna az ésszerű lépés, ha kivonnám magam karjaidból, s elrohannék én is, vagy legalábbis megkérnélek, hogy húzódj kicsit odébb, esetleg mássz vissza a matracra. Soha azelőtt nem éreztem, ennyire intenzíven, hogy Hamupipőke tulajdonképpen hős, s hogy az, hogy nem merte megkockáztatni, hogy kivárja, mi lesz, ha megtörik a varázs, s szertefoszlik az ezüstös ragyogás, a könnyedén illanó, lengő ruha ronggyá vásik, a hintó tönkre tök lesz, a paripák pedig egerek, az cseppet sem gyávaság, hanem sokkal inkább a felelősség bátorsága. Én nem vagyok ilyen jó. Hiába munkálkodnak bennem a nemesebbnél nemesebb érzelmek, a manók és tündérek csodálatos világa, nekem okvetlenül tudnom kellett, hogy mi van mind e mögött.

   Fáradtak voltunk mindketten, a villamos ütemes zötykölődése monoton és félig igazi álomba ejtett minket, megállóról-megállóra mégis visszaköszönt a valóság. A z éjszaka gyorsan telt el, s most nappali világosságban, nem látszottak olyan egyszerűnek és édesnek a dolgok.

-Meddig dolgozol?

-Nem tudom, azt hiszem túlórázni kell ma...mi a baj?

-Semmi, csak fáradt vagyok! Szoktad nézni magad a kirakatüvegekben?

-Aha.

Nem láttam indokoltnak a további kérdezősködést, tudtam, ha már végleg nem bírja tovább, majd csak utat törnek maguknak a gondolatai, amik odabenn hullámzanak. Csak ültem ott, és nagyon koncentráltan figyeltem a körút sorra következő házait, a színes táblákat, az emberek lépteit.

-Mit fogsz csinálni? – kérdezte, óvatosan.

-Hát, először is hazamegyek, aztán majd keresek valami megoldást. Nyugi, nem lesz semmi gáz. – feleltem, s hittem is meg nem is amit mondok. Az igazság az volt, hogy elképzelni sem tudtam, hogyan kászálódok ki ebből a mocsárból, de valahogy az ű

ember furcsán működik, bizonyos szituációkban nem szűnik meg gyermeknek lenni, és csak annyit fogadni be a külvilágból, amennyi kényelmesen megemészthető.

-Majd felhívsz utána?

-Persze. Vigyázz magadra! Aztán kitartás, nemsokára három!

-Jó, te is legyél jól!

Életemben először néztem utána, amikor elváltunk egymástól, nyomon követtem, míg elvegyül a Nyugati üvegcsarnoka alatt hömpölygő humánumban. Igazából többször is leszögeztem már, hogy ha szembetalálkoznék a Jótündérrel, aki felajánlaná, hogy azt kívánhatok amit csak akarok, gondolkodás nélkül rávágnám, hogy plusz huszonnégy órát, ami

csak az enyém. Senki nem venné észre, de legalább egyszer istenesen kialhatnám magam, sőt arra is jutna idő, hogy végre befejezzem a Gólyakalifát. Megint ez a harc, a tűnékeny percekkel. Hetvenkét óra az sok idő, de akkor is sietni kell. Hazaértem.

-Basszus, mekkora egy hülye vagy! Van pénzed rá?

-Van persze! Megnéztem a neten, megyek a Margitba, ott lesz.

„Ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem fél az én szívem”- és ehhez hasonlók mentek a fejemben, mint a mozivásznon a stáblista. Kórházszag, brr, hogy utálom. Meg ez kellemetlen is. Hogyan tudom megértetni, hogy én nem ilyen vagyok, hogy én jó nevelést kaptam, és ez a dolog csak baleset, egyszeri, és ennyi.
   Azt hiszem a kórházban értettem meg, hogy mi az a bürokrácia. Amíg az orosz realistákról tanultunk addig számtalanszor meg kellett ismételni, hogy igen, a bürokratikus rendszer hiteles ábrázolása stb. Most ez persze kicsit stilizált, de ahogyan a hosszú, fehérfalú, kongó folyosók között rohangásztam, én a kísérleti egér a labirintusban, és folyamodtam egyik illetékestől a másikig, azt érzetem, hogy ez lehet amit azzal a névvel illetnek bürokrácia. Ez ide küld, azt arra keressem, forduljak jobbra, aztán az ajtón kis és ott az „A” épület. Ajtón ki, ajtón be, dohányzók, és persze csak férfiak vannak a portán. Sietve elhadarom mit is keresek, próbálok veszettül természetesnek és lazának tűnni, á van lépcső az jó, mert tudniillik én klausztrofóbiás vagyok. Irány a harmadik, de ott nem azt találom, amit kéne. Hogy mi? Eggyel lejjebb? De az volt kiírva a harmadikon. Köszönöm igen. A váró ott is üres, illetve pár ember, szám szerint talán három, de ez lényegtelen, álldigáll ott, hogy kit keressek? A nővérpultot? Jó, és beállok valami sorba, előttem egy kisfiú és az anyukája állt, furán hátra pillantottak rám, nem értettem miért. Csak a perifériáról érzékeltem, hogy mellettem üvegablak van, s nem kis meglepetés fogadott, mikor jobbra fordítottam nehéz fejem:

-Istenem! De drágák- csodálkoztam rá az odabent nyugvó apró kis emberkölykökre. A nő meg mosolygott és bólintott. A Nővérpult balra van.

Szülőszoba, a szobornál jobbra, . Milyen szobor, hol az az átkozott szobor, ja igen itt, észre sem vettem. Magába nyelt a rövidke folyosó, a piros várótermi székeken, egy pocakos kismama és a párja, meg egy fiatal vöröses hajú férfi ült, a kezében mobiltelefon, olyan amilyennek a képernyőjére egy ceruzaforma feketeeszközzel írni lehet. Mit fognak gondolni rólam? Az a fehérköpenyes idős férfi, ott na az idetartozik, tőle nála kelll érdeklődni...

-„Mittudomén, és ki vagy te, hogy ilyenekkel zaklatsz? Én itt fontos ember vagyok, mégis a zsebemben lévő gyűrött vászondarab is valaki hozzád képest” - mondták a szemei. – A szülésznőt keresse. Visszatértem várakozók sorába. Belehetett látni a nyitott ajtón, ultrahangot csináltak éppen. Idegesített hallanom, ahogyan a magzat szíve ver. Dum-dum-dum. Ütemesen, határozottan. Szülésznő ki, el, vissza, doktorúr, szabadság, telefon, csak, ha sürgős!

-Miben segíthetek?

-Ő sürgősségi fogamzásgátló gyógyszert szeretnék kérni.

-Azonnal. (el)

A színen egy zaklatott arcú vörös hajú nő és egy barna szikár férfi tűnik fel.
Férfi: Elnzést! (riadtan felpillant)
Szülésznő: (kezében recept, írogat valamit nem pillant fel, úgy kérdez) Igen, miben segíhetek?
Nő: (könnyezve, sírástól rekedt hangon) Én x doktorhoz jöttem, mert elkezdtem vérezni.
Szülésznő: Egy pillanat, elintézem a hölgyet. Illetve tessék inkább lefáradni az ultrahangra, ott azonnal meg tudják mondani, hogy mi okozza a vérzést.

Nézek, pislogok. A Szülésznő felém fodrul. Kérdezget, mennyi idő telt el, mikor jötte meg utoljára, ilyenek. Mondjak egy monogramot, mi? K. F.? Életkor? Tizennyolc. Az egyiket vegye be, a másikat tizenkét óra múlva. Köszönöm viszlát.

A harcnak még nincs vége. A patikában ugyanis nem kaptam, mert elfogyott. Fél dél...hm. ódudai lakos vagyok, pontosan ismerem a kerület képeit, az én fejemben a térkép ugyanis emlékképekből tevőik össze, ha megfigyeltem egy utcát, akkor az onnantól kezdve létezik bennem. Az SZTK mellettibe mentem. Szembeszegülvén a nyugdíjasok és a többiek alacsony toleranciaküszöbével, úgy döntöttem, nem várom kis a sort, amíg aztán megint kiderül, hogy nincs, elszántam magam, előrefurakodtam a szőke sziluettes hölgy mellé és egy lapra téve fel az életem rákérdeztem: -van?-igen van. Kivártam a sort, megkaptam, bevettem. Jó.

Ami később következett, az már nem tartozik a szimfónia akkordjai közé. A kadencia elkülönül, de valós. Hamupipőke éjfélre koncertre ment a Ferenciek-téri metrómegállóba. Vonósnégyes, modern művek. Hazabuszozott az éjszakain, ami a töknél persze gyorsabb, de ritkábban jár, és osztozni kell rajta. Közben megértette, hogy a varázs emberéletet követelt. Áldozatot. Nem volt engedelmes, hát megfizetett, ha most még nem is érti, hogy hogyan. Gyilkos lett. Gyilkos lettem. Én K.M,(18) felelősségem teljes tudatában kijelentem, hogy felelősségem teljes hiányában, nem hagytam el a báltermet éjfélkor, és ha fogant bennem valami, azt vegyi anyagokkal kiirtottam magamból. Hamupiőke, ül az éjszakain, és vonósnégyesek ordítanak a fejében. A másik oldal. Ennyi.

 Gyors-Lassú-Menüett-Gyosr_Lassú-Menüett-Gyosrs-Lassú-MenüettGyors-Lassú-Menüett-Gyors...

Tanulni csak szorgosan
avagy
hogy lehet az, hogy az ember órákig ül a tanulnivaló felett,
és mégsem halad semmit

Indiában, hol éjjel a vadak zöld szeme cikkan át a dzsungelen,-… cikkan át a dzsungelen…. Egyáltalán miféle szó ez??? Oké, rendben van, költői szabadság, de akkor is. A tanárnő meg mindig ki szokta húzni az egyéni – és mellesleg igenis nagyon kreatív - szóalkotásokat a magyar dolgozatokban.
Benny ült a vers fölött és próbált memorizálni. Cikkannak a zöld szemek… a dzsungelben…. Mért, az állatkertben nem lehet cikkanni? Ez a cikkanás kifejezzetten dzsungelbéli tevékenység, vagy mi? Na, de elég, komolyan meg kell tanulni ezt a verset, mert már az előzőt sem tudta, mikor kórusban fel kellett mondani. Még jó hogy a tanárnő pont annál a két sornál nézett rá, amit kivételesen tudott. Na, gyürkőzzünk neki még egyszer. Gyürkőzz János….. hopsz, az másik költő – abból is mennyit kellett magolni. Tessék, már megint távolodunk a témától.
De még mindig nem kezdett el tanulni, csak nézegette a verset. India… szép ország lehet. Egyszer volt egy feliratos indiai film az HBO-n – borzasztó hosszú volt, nem is nézte végig. De nagyon tetszett neki a nyelv. Indiaiul is meg kéne tanulni egyszer. Biztos érdekesebb mint a német vagy az angol. Bár haloványan rémlett neki földrajz órákról, hogy Indiában borzasztó sok nyelvet beszélnek, szóval előbb ki kéne választani, melyiket tanulja meg. Na várjunk csak, ha ott olyan sok nyelv van, akkor a filmben melyiket beszélték? Ó, igen, igen, dereng már, valami hindu…., nem…, az a vallás, á, hindi, azt beszélik legtöbben, oké. Tehát hindiül fog tanulni. Akkor hogy ezt most tisztáztuk, jöhet a vers. Mi, vers? Ja, igen, a házi, a memoriter. De ráér az még, hosszú még az este…. az éjszaka. Meg aztán ott a reggeli buszozás, arra is hagyni kell valami, nehogy már végigunatkozza azt a tíz percet amíg beér a metróhoz. És ha rövid lenne az út a tanulásra, mert egész kivételesen  nem lenne dugó, hát akkor a szünetben is lehet folytatni. Nézzük csak:  tesi – brrr, első órában, szadizmus -, biosz – gyűrűsférgek és egyéb nyalánkságok, isteni lesz -, német, de az előtt nem lehet tanulni, mert még le kell firkantani a házit – Arbeitsbuch Seite einundeinzig… ö, van egyáltalán olyan? -  matek – nem, az sem jó, az előtti szünetben táblát kell törölni – piszkos táblára  ugye már tavaly se lehetett egyenleteket írni -, ahhoz meg előbb fel kell kutatni a szivacsot. És ötödik óra már magyar. Az összesen….. …..  na neee, hát csak biosz elött lesz idő a versre??? Hát, talán a tesiöltözőben még… Majd meglátjuk, meglátjuk, semmi sem lehetetlen. Csak ehetetlen, mint ez a sárgaborsó főzelék. Minek ilyet adni ebédre? Az ember fél ötre hulla fáradtan beesik a szobájába, az aznapi nyolc tanórával a háta mögött, és akkor azt látja, hogy itthon a család sárgaborsófőzeléketevett. Indiában tutira nem esznek sárgaborsófőzeléket.
Hány óra is van már? Hat? Hogy a fenébe lett ilyen hamar hat óra? Ez merénylet lesz, kormány-összeesküvés, ahogy a kedves X-Akták-függő kémiatanárúr mondaná. Mert a földőnkívüliek nem lehettek, ők biztos nem értenek olyan primitív emberi eszközökhöz, mint az óra. Náluk valami hipermodern ketyere lehet, ami egyszerre mutatja az összes megszállt galaxis összes időzónáját.
Az tehát biztos, hogy ma már nem lehet tanulni. Ezt legalábbis nem, ez túl nehéz. Hogy csak pár sor az egész, nem is kell a teljes vers? Hát attól még igenis lehet nagyon nehéz, higgye csak el mindenki. Főleg mikor az embernek más fontos dolgok járnak a fejében. Mint az a könyv, amit írni készült. Amolyan kalandregény lesz: a főszereplője egy hatvan éves fazon, aki kora ellenére jelentkezik egy különleges expedícióra. A küldetés lényege, hogy meg kell találni egy nagyon ősi, nagyon misztikus és nagyon értékes valamit valahol a dzsungel, mondjuk épp az Indiai dzsungel rengetegében.. Ez az idősödő kalandor egyébként egészen fiatalkora óta szakmája legjobbja, bármit megtalált és elhozott, amire megbízást kapott, ezért is engedték, hogy hatvan évesen elinduljon erre a veszélyes útra. Az a helyzet, hogy az expedíció nélküle nem érne semmit, és ezt a társai is tudják. A valami tehát ott van elrejtve a legnagyobb indiai király egykori palotavárosában, amit már önmagában nagyon nehéz fellelni. Ugyanis, az indiai mesék szerint, ez a már említett király, akinek mindene volt a gyönyörű faragványokkal díszített, és az utolsó kőig színaranyba vont palota együttes,  igencsak gonosz volt. Ezért aztán az istenek megbüntették: Mikor a palotaváros elkészült, az király hatalmas ünnepséget rendezett, és meghívott rá mindenkit, aki el tudott menni, és befért a városba. Épp a mulatozás közepén voltak, mikor hatalmas földrengés rázta meg az egész vidéket. A föld ketté nyílt, és az egész építmény, a királlyal és népével együtt a föld alá süllyedt. S a hétszáz palota helyét elfoglalta az őserdő egy hűvös éjjelen.

Az őserdő

Indiában, hol éjjel a vadak
Zöld szeme cikkan át a dzsungelen,-…

  Amir Bed, a hely hol a természettel összefogva nagyot alkothatott az ember. Az erdő, melynek neve hallatán minden ifjú vadásznak felállt a szőr a karján. Amir Bedről beszéltek a kocsmában az öregek, az asszonyok mosás közben. Mindenhol a szent erdő volt a beszédtéma főleg, ha eljött az idő, hogy az ifjak elinduljanak a kultikus tájra. A cél persze egyértelműen egy tigris fejének megszerzése. Elindultak hát a Gangesz folyó partvonala mellett Amir Bed felé és felnőttkoruk felé.
  Az fiatal csapattal csak egy varázsló tartott Tafar és tanítványa Szabal. Mindeközben a szultán megbeszélést tartott embereivel, papjaival.
- Palotákat akarok. – mondta a szultán és hárem hölgyeinek intett, távozzanak, komoly dolgokról fognak beszélni. A palota tágas szultáni fogadóterméből pedig távozni kezdtek a szebbnél szebb hölgyek, de egy-két csábos mosolyt még lövelltek mindenható uruk felé. A szultán arannyal, és rubinttal kirakott székébe ült és groteszk vigyorral az arcán várta, melyik talpnyalója fogja előbb felajánlani feltétlen segítségét. Nem kellett soká várnia.
- Uram bármikor elkezdhetjük az építkezéseket. Ha akarja, most rögtön kezdjük, mozgósítom az embereimet.- mondta Salab, kilépve az előtte álló tömegből piperkőc módjára igazgatta ruháját majd a szultánhoz közelebb lépve fontoskodó, tudálékos arcot vágott.
- Köszönöm kedves Salab, ha teljesíted kéréseimet jutalmad, nem marad el. Amir Bed területén szeretnék kastélyokat. Holnap kezdhetjük. Megbeszéljük, mit és hogyan akarok. –a teremben néma csend honolt. Csak Salab fuldokló köhögése zavarta fel a totális megdöbbenést. A papok csak álltak és még percekig fel sem fogták a szultán rémisztő beszédét. Ekkor egy fiatalnak számító pap lépett ki a sorból a szultán elé:
- Szultáni felség jól tudod, hogy Amir Bed szent hely. Nem építkezhet oda senki sem. –arcáról sértettséget és halálos eltökéltséget lehetett leolvasni.
- Én bármit megtehetik kedves Jezsim. Ezt fogad el. – újabb fennkölt vigyort öltött arcára. Salab, pedig csak sápadozott. 
- A nép iszonyú haragra fog gerjedni, ez biztos, annyira, minthogy magának a szultáni felségnek sincs joga Amir Bed szentségét megtörni. – Jezsim szemei csillogtak a könnyektől, olyan szent elveket óvott, melyeket már az ősei is védtek.
- Tehát ellenszegülsz a szultáni hatalomnak?- kérdezte nevetve, mintha valami szőke nős poént sütött volna el.
- Ezek szerint. – felelte és már előre látta sanyarú sorsát. A szultán már válaszolni sem válaszolt fejével intett két testőrének. Jezsim mártírhalált halt.
- Salab elvégzed a kívánt feladatott, vagy ellenszegülsz mindenható uradnak, nekem.
- Megteszek minden tőlem telhetőt.- s még mindig nem mérte fel mire vállalkozott.
  A kis csapat élükön a varázslóval egyre közelebb került a festői Amir Bed erdeje felé. Ahogy közeledtek, egyre inkább hatása alá jutottak a csodálatos atmoszférához. A még gyerek arcokon megkeményedett vonások jelentek meg, a világot másképp látták, és ami ennél is fontosabb önmagukat. Valami nagy extázishoz hasonló állapotot éltek át. A varázsló pedig levonta a maga következtéseit az esti tábortüzek alkalmával. Csendesen kortyolgatták a teát, a Hold őrködött felettük, mint isteni őrszem.
- Most már érzitek, amit én érzek?- kérdezte a varázsló, de választ nem kapott. A nélkül is tudta, mi lett volna a felelet.
  Amir Bed határában egytől egyig elképedve nézték az istentelen dzsungelirtás. A paloták alapját már letették. A varázsló arca különösen szépnek tetszet mikor haragos arccal kémlelte Amir Bed pusztulását, a fiatal vadászok sírtak csalódottságukban. 
  A mágus a lemenő Nap fényénél. Már csak mosolygott és egy csodás, ősi dalt dúdolt.
- EGY HÉT MÚLVA VISSZATÉRÜNK. És férfiak lesztek. – süvöltötte a varázsló.
(ezek nem tudják, mire vállalkoztak, he)
  A szultánt még aznap éjjel a papok egy csoportja megölte. –Amir Bedért. – mondták egyszerre. ÉS…

S a hétszáz palota helyét elfoglalta
Az őserdő egy hűvös éjjelen.
                   (Indiában…)